Elvitte még a vízforralót is: Az anyósom árnyékában éltünk – de végül kiálltam magamért

– Hol van a vízforraló, Zoli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultot bámultam. Az üres helye ott tátongott, ahol tegnap még a régi, de megbízható vízforralónk állt. Zoli csak vállat vont, de nem nézett rám. Tudtam, hogy megint ő volt itt. Az anyósom.

Az egész ott kezdődött, amikor Zoli és én összeköltöztünk. A szüleim vidéken élnek, ritkán jönnek Pestre, de az anyósom, Ilona néni, minden héten bejelentés nélkül toppant be hozzánk. Először csak segíteni akart – legalábbis ezt mondta –, de hamarosan mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a kisfiunkat, Mátét, sőt, még azt is megmondta, milyen színű legyen a függöny.

Aztán elkezdődött a furcsa eltűnések sorozata. Először csak egy-egy bögre, majd a kedvenc konyharuhám, aztán egy egész készlet tányér. Zoli mindig mentegette: „Anyám csak kölcsönkérte, majd visszahozza.” De soha semmi nem került vissza. Egy nap már a porszívó sem volt meg.

– Ilona néni, hol van a porszívó? – kérdeztem tőle egy vasárnapi ebédnél.
– Ó, hát nálam jobban kihasználom! Nálatok úgyis csak porosodik – felelte nevetve.

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Minden alkalommal éreztem, hogy Ilona néni vizslatja minden mozdulatomat. Ha Máté sírt, rögtön megjegyezte:
– Régen bezzeg nem voltak ilyen hisztis gyerekek! Biztosan túl puhány vagy vele.

Zoli ilyenkor csak hallgatott. Néha úgy éreztem, mintha ketten lennének ellenem: az anyósom és a saját férjem.

Egyik este, amikor Máté már aludt, Zolival leültünk vacsorázni – legalábbis próbáltunk. A tányérok helyett azonban csak műanyag dobozokat találtam.
– Zoli, ez így nem mehet tovább! – fakadtam ki. – Nem maradt semmink! Még a vízforralót is elvitte!
– Ne túlozz már – sóhajtott. – Anyám csak segíteni akar.
– Segíteni? Elvitte a kávéfőzőt is! Hogy főzzek így reggel kávét?

A hangom elcsuklott. Zoli felállt az asztaltól és kiment a szobából. Egyedül maradtam a csendben, és először éreztem igazán: elveszítem önmagam ebben a házasságban.

Másnap Ilona néni ismét beállított. Most már nem bírtam tovább.
– Ilona néni, szeretném megkérni, hogy ne vigyen el több dolgot a lakásból! – mondtam remegő hangon.
– Hogy beszélsz velem? – csattant fel. – Én csak jót akarok nektek! Ha nem tudod rendesen vezetni a háztartást, legalább hagyd, hogy segítsek!
– Köszönöm, de nincs szükségem ilyen segítségre – válaszoltam halkan.

Ilona néni sértődötten távozott. Este Zoli dühösen jött haza.
– Anyám sírva hívott fel! Hogy beszélhettél vele így?
– Zoli, nem bírom tovább! Ez már nem élet! Mindent elvesz tőlünk…
– Ő csak segíteni akar!
– És te? Te mikor állsz mellém?

Aznap este külön szobában aludtunk. Napokig alig szóltunk egymáshoz. Máté is nyugtalanabb lett; mintha ő is érezte volna a feszültséget.

Egy hét múlva Ilona néni újra megjelent – most már kulccsal nyitott be. Épp akkor értem haza a munkából. A nappaliban állt, kezében egy dobozzal.
– Most mit visz el? – kérdeztem fáradtan.
– Ezeket a régi könyveket. Úgysem olvassa senki.

Valami eltört bennem.
– Elég volt! Kérem, adja vissza a kulcsot! Ez az én otthonom is!

Ilona néni döbbenten nézett rám, majd ledobta a kulcsot az asztalra és kiviharzott. Este Zoli csendben ült le mellém.
– Anyám azt mondta, hogy soha többé nem jön ide…
– Talán most végre lesz egy kis nyugtunk – mondtam halkan.

Hosszú hetek teltek el. A lakásban lassan újra rend lett; vettünk új vízforralót, új tányérokat. De valami megváltozott bennem is. Már nem akartam mindent eltűrni. Zolival sokat beszélgettünk arról, hogy hol rontottuk el. Végül ő is belátta: az anyja túl messzire ment.

Most már tudom: ha nem állok ki magamért, elveszítem önmagam – és talán a családomat is. Azóta sokkal erősebbnek érzem magam.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni egy ilyen anyóst? Vajon tényleg én vagyok az önző?