Elvették a jövőt a gyerekeimtől: hogyan rombolta szét az anyósom és a sógornőm a családomat – Zsuzsa története Szegedről

– Mit keresnek itt ezek a bőröndök? – kérdeztem, miközben az ajtóban álltam, és próbáltam elhinni, amit látok. Az anyósom, Ilona néni, már a kanapén ült, mellette a sógornőm, Dóra, aki éppen a telefonnal babrált. A két bőröndjük ott sorakozott az előszobában, mintha csak egy hosszú nyaralásra készültek volna.

– Zsuzsa, mostantól itt lakunk – mondta Ilona néni olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ leglogikusabb dolga. A hangjában ott csengett az a lekezelő fölény, amit mindig is utáltam benne.

– Ezt mégis hogy gondolják? – próbáltam uralkodni magamon, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Ez nem az önök otthona!

A férjem, Gábor ekkor lépett ki a hálóból. Nem nézett rám, csak halkan annyit mondott:

– Beszéltük már, Zsuzsa. Anyámék most nehéz helyzetben vannak. Segítenünk kell.

A gyerekeim, Bence és Lili, ijedten bújtak mögém. Ők is érezték, hogy valami végleg megváltozott.

Az első napokban még reménykedtem, hogy ez csak átmeneti lesz. De Ilona néni és Dóra egyre inkább átvették az irányítást. A konyhában már csak ők főzhettek, a nappaliban ők döntötték el, mit nézünk a tévében. Dóra minden este hangosan telefonált a barátnőivel, miközben Bence tanulni próbált. Lili sírva jött hozzám esténként: „Anya, mikor mennek már el?”

Gábor egyre távolabb került tőlem. Ha szóvá tettem bármit is, csak legyintett:

– Ne csinálj ügyet mindenből! Ez csak ideiglenes.

De semmi sem változott. Egy este Ilona néni odajött hozzám:

– Zsuzsa, beszélnünk kell. Azt gondolom, hogy nem vagy elég jó anya. A gyerekeknek rendes családra van szükségük.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Minden nap azon dolgoztam, hogy Bencének és Lilinek jobb élete legyen, mint nekem volt. Dolgoztam reggeltől estig egy szegedi könyvelőirodában, hogy mindent megadhassak nekik. És most itt állt előttem egy asszony, aki sosem dolgozott egy napot sem életében, és azt mondta: nem vagyok elég jó.

Aztán jött az igazi árulás. Egyik nap hazaértem, és láttam: a gyerekek szobájából eltűnt minden értékesebb játék és könyv. A laptopom is hiányzott. Gábor csak vállat vont:

– Anyámnak kellett pénz gyógyszerre. Dóra is bajban van. Majd visszaadjuk.

De soha semmi nem került vissza. A fizetésemet is elkezdték kérni: „Most mindannyian egy család vagyunk” – mondta Ilona néni.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Egyik nap a főnököm félrehívott:

– Zsuzsa, minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz…

Hazudtam neki: „Persze, csak egy kicsit sok mostanában.”

A gyerekek szenvedtek. Bence jegyei romlani kezdtek. Lili bezárkózott magába. Egy este hallottam, ahogy Dóra azt mondja Bencének:

– Az anyád csak panaszkodni tud! Ha rám hallgatnál, már rég jobb helyen lennél.

Ekkor döntöttem el: elég volt.

Egyik éjjel összepakoltam a legfontosabb dolgainkat: néhány ruhát, a gyerekek kedvenc plüssét és egy régi családi fényképet. Felhívtam a barátnőmet, Katát:

– Kata, segítenél nekünk? Nem maradhatunk tovább otthon…

Kata habozás nélkül igent mondott. Másnap hajnalban elmentünk hozzá. A gyerekek először féltek, de amikor látták, hogy végre nyugalom van körülöttünk, lassan megnyugodtak.

Gábor egyszer sem keresett minket. Ilona néni és Dóra sem.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz minden nap felkelni és újra kezdeni mindent. De Bence újra mosolyog az iskolában. Lili rajzolni kezdett – boldog családokat rajzol.

Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Nem vagy elég jó anya.” De amikor ránézek a gyerekeimre, tudom: mindent megtettem értük.

Vajon hányan élnek még ilyen helyzetben Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy elvették tőlük a jövőt? Ti mit tennétek az én helyemben?