Elvesztettem az egészségem, de nem titeket – Egy magyar család története a reményről és összetartásról

– Miért pont én? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben a kórházi ágyon feküdtem, és a plafont bámultam. A fehér neonfény kegyetlenül világította meg a szobát, ahol csak a gépek halk pittyegése törte meg a csendet. Anyám ott ült mellettem, kezét az enyémre tette, de én elhúztam. Nem akartam senkit magam körül. Nem akartam látni a sajnálkozó tekinteteket, hallani az üres vigasztalásokat.

A baleset egy szürke novemberi reggelen történt. A 4-6-os villamosra siettem, amikor egy autó fékezés nélkül hajtott át a zebrán. Egy pillanat volt az egész – aztán már csak a szirénákat hallottam, és a hideg aszfaltot éreztem a hátam alatt. Azt mondják, szerencsés vagyok, hogy életben maradtam. De amikor az orvos közölte, hogy soha többé nem fogok járni, úgy éreztem, minden szerencsém elhagyott.

Az első hetekben mindenkit eltaszítottam magamtól. Apám próbált viccelődni, hogy oldja a feszültséget – „Majd megtanulsz driftelni a folyosón!” –, de csak dühös lettem tőle. Nővérem, Dóra minden nap behozta a kedvenc pogácsámat, de még az illatától is rosszul voltam. A barátaim eleinte jöttek, aztán egyre ritkábban. Egyikük sem tudta igazán, mit mondjon.

A legnehezebb az volt, amikor hazaengedtek. A lakásunk a harmadikon van, lift nincs. Apám hónapokig minden nap felcipelt a karjában. Néha hallottam, ahogy éjszaka sír anyám mellett – azt hitte, alszom. Dóra átrendezte a szobámat, hogy könnyebben mozoghassak a tolószékkel. Mindenki próbált alkalmazkodni, de én csak egyre mélyebbre süllyedtem.

Egyik este Dóra leült mellém az ágyra.
– Zoli, tudom, hogy haragszol. De ránk is haragszol? Vagy csak magadra?
Nem válaszoltam. Csak bámultam ki az ablakon a sötét pesti utcára.
– Szeretnénk segíteni – folytatta halkan –, de ha te nem engeded…

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Eszembe jutottak gyerekkori emlékeim: ahogy apámmal fociztam a parkban, ahogy anyám ölében sírtam egy elrontott dolgozat után. Most mindez elérhetetlennek tűnt.

Aztán egy reggel anyám leült mellém reggelizni.
– Zoli, emlékszel arra a nyaralásra Balatonon? Amikor eltévedtél a nádasban?
Bólintottam.
– Akkor is azt hitted, sosem találsz vissza hozzánk. De végül megtaláltad az utat.

Ez a mondat valahogy beégett az agyamba. Talán tényleg van út vissza – csak most nem látszik.

Elkezdtem tornázni otthon, először csak vonakodva. Anyám minden nap biztatott: „Ma egy kicsit többet bírsz majd.” Apám kerekesszékes kosárlabdacsapatot keresett nekem Budapesten. Először kinevettem az ötletet – aztán egyszer elmentem velük edzésre. Ott találkoztam Gergővel, aki már tíz éve tolószékes volt. Ő nem sajnált – inkább kihívott egy egy-egy elleni meccsre.

A csapatban végre újra éreztem valamit: tartozom valahová. Dóra minden meccsemre kijött, anyám pogácsát sütött a fiúknak, apám pedig büszkén mutogatta a videókat a munkahelyén.

Persze nem lett minden tökéletes. Vannak napok, amikor még mindig utálom magam és az egész helyzetet. Néha összeveszünk otthon apróságokon: hogy ki hagyta el a fürdőszobában a törölközőt, vagy miért nem tudok segíteni a bevásárlásban. De már nem akarok elbújni előlük.

Egy év telt el a baleset óta. Most itt ülök az ablakban, nézem a tavaszi esőt és hallgatom Dóra nevetését a konyhából. Már nem érzem magam elveszettnek – legalábbis nem mindig.

Talán tényleg igazuk van: nem az számít, mit veszítettünk el, hanem hogy kik maradtak mellettünk.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra hinni magunkban, amikor minden megváltozik?