Elveszett napló, megtört életek: amikor a titkaid fegyverré válnak ellened

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! – kiáltottam, miközben a kezem remegett, és a telefonom kijelzőjén ott virítottak a szavaim, amiket soha senkinek nem akartam megmutatni. A nappali sarkában álltam, anyám döbbenten nézett rám, apám pedig csak a fejét csóválta. A testvérem, Gergő, a szobájába menekült, mintha ő is szégyellte volna magát helyettem.

Minden azzal kezdődött, hogy elvesztettem a naplómat. Nem egy egyszerű füzet volt ez: évek óta írtam bele minden gondolatomat, félelmemet, vágyamat. Ott volt benne az első szerelmem, az összes csalódásom, sőt, még azok a dolgok is, amiket soha nem mondtam volna ki hangosan – például hogy néha utálom az anyámat, vagy hogy apám miatt érzem magam kevésnek. A napló volt az egyetlen hely, ahol önmagam lehettem.

Egyik délután vettem észre, hogy nincs a szokásos helyén az ágyam alatt. Először azt hittem, csak elpakoltam valahova, de ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem benne: valaki megtalálta. A szívem hevesen vert, amikor először jelentek meg a titkaim egy névtelen Facebook-oldalon. Először csak egy-két mondatot tettek közzé – de pontosan tudtam, hogy ezek az én szavaim.

Az első posztban ez állt: „Néha azt kívánom, bárcsak ne lennék része ennek a családnak.” Az ismerőseim elkezdték megosztani, találgatni, ki írhatta. Egyesek viccelődtek rajta, mások együttérző kommenteket írtak. Én viszont rettegtem. Minden nap újabb részlet került ki: a féltékenységem a barátnőmre, Dórára; a haragom Gergő iránt; sőt még az is, hogy egyszer pénzt loptam anyám pénztárcájából.

Az iskolában mindenki rólam beszélt. A folyosón suttogtak mögöttem:
– Te figyelted? Szerintem ez biztosan Anna naplója!
– Honnan tudod?
– Hát ki más írná le ilyeneket?

A barátaim elfordultak tőlem. Dóra nem válaszolt az üzeneteimre. Az osztályfőnököm behívott beszélgetni:
– Anna, ha bánt valami otthon vagy az iskolában, szólj bátran! – mondta kedvesen, de én csak bámultam a padlót.

Otthon sem volt jobb. Anyám sírva kérdezte:
– Tényleg így érzel irántunk? Miért nem mondtad el?
Apám csak annyit mondott:
– Remélem, tanulsz ebből.
Gergő pedig kerülte a tekintetemet.

Egy este már nem bírtam tovább. Bementem Gergő szobájába.
– Te voltál? – kérdeztem halkan.
Felkapta a fejét.
– Miről beszélsz?
– Tudod jól. A naplómról. Te találtad meg?
– Nem! – vágta rá túl gyorsan.
– Akkor ki?
– Nem tudom! – kiabálta vissza, de láttam rajta a félelmet.

Azóta is gyötör a gondolat: vajon tényleg ő volt? Vagy valamelyik barátom? Vagy talán valaki teljesen idegen?

A napok egyre nehezebbek lettek. Már nem akartam iskolába menni. Anyám próbált közeledni:
– Anna, beszéljünk erről! Nem vagy egyedül.
De én csak bezárkóztam a szobámba és sírtam.

Egyik este apám bejött hozzám.
– Tudod, mindannyian hibázunk – mondta halkan. – De ha nem bízol bennünk, hogyan segíthetnénk?
Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem: mindenki elárult.

A Facebook-oldal továbbra is posztolta a titkaimat. Már nem csak én szenvedtem: anyámat is megszégyenítették egy régi családi titok miatt, amit leírtam; apám munkahelyén pletykák indultak; Gergőt csúfolták az iskolában.

Végül eldöntöttem: nem hagyhatom annyiban. Írtam egy nyilvános bejegyzést:
„Igen, ezek az én gondolataim voltak. Hibáztam. De mindannyian érzünk néha ilyet. Kérlek benneteket, ne ítéljetek el azért, amit papírra vetettem.”

Sokan támogattak – de még többen támadtak. Az egyik komment így szólt:
– Ha ilyeneket gondolsz a családodról, meg is érdemled!
Mások viszont azt írták:
– Bátor vagy, hogy kiálltál magadért.

A családom lassan kezdett megbocsátani. Anyám megölelt:
– Sajnálom, hogy nem figyeltem rád jobban.
De bennem még mindig ott volt a félelem: vajon valaha újra bízni tudok bárkiben?

Most itt ülök az üres szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna soha le nem írni ezeket a gondolatokat? Vagy éppen ez segített abban, hogy végre őszinte legyek magammal és másokkal is? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ilyen mélyen elárul?