Elutasítottam, hogy vigyázzak az unokámra – most az egész családom hátat fordított nekem

– Anna mama, ugye ráérsz holnap? – kérdezte feszülten a lányom, Eszter, miközben a telefonban hallottam, ahogy a háttérben sír a kis Lili. – Sürgős megbeszélésem lesz, és Gábor is dolgozik. Csak pár órára kellene vigyáznod rá.

A szívem összeszorult. Már hetek óta alig aludtam, a derekam fájt, és az orvos is azt mondta, pihennem kellene. De Eszter hangjában ott volt a kétségbeesés, amitől mindig elgyengültem. Mégis, most valami megtört bennem.

– Eszter, sajnálom, de most tényleg nem megy. Nagyon rosszul vagyok, és az orvos is azt mondta, hogy pihennem kell. Nem tudom vállalni holnap.

Csend. Olyan hosszú, hogy szinte hallottam, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. Aztán Eszter hangja, rideg és távoli:

– Értem. Akkor majd megoldjuk valahogy. – És letette.

Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögre körül. Az ablakon túl szürke volt az ég, a házban csend honolt. Egyedül voltam. Mindig is egyedül voltam, csak eddig nem vettem észre.

Aznap este Gábor, a vejem is felhívott. Nem szokott. – Anna néni, Eszter nagyon ki van bukva. Tudja, mennyire számítunk magára. Nem lehetne mégis…?

– Gábor, nem tudom. Tényleg nem vagyok jól – mondtam halkan.

– Értem. – A hangja csalódott volt, és valahogy haragos is.

Másnap reggel Eszter nem hívott. Lili sem jött át, ahogy szokott. A lakásban minden túl csendes lett. Próbáltam olvasni, de a betűk összefolytak a szemem előtt. Az jutott eszembe, hogy amikor Eszter kicsi volt, én is egyedül maradtam vele, mert az anyám mindig azt mondta: „Anna, neked kell megoldanod. Én már megtettem a magamét.” Akkor haragudtam rá. Most megértem.

Délután átmentem a boltba. A pénztárnál találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal.

– Mi van veled, Anna? Olyan sápadt vagy.

– Fáradt vagyok, Marika. Meg hát… – elakadtam. Nem akartam panaszkodni.

– Hallottam, hogy Eszterék haragszanak rád. Tudod, mit mondanak a házban? Hogy milyen önző lettél.

Önző? Én? Hányszor főztem nekik, vittem Lilit orvoshoz, mentem éjszaka, ha lázas volt? Hányszor mondtam le a saját programjaimat, hogy segítsek? Most, hogy egyszer nemet mondtam, máris önző vagyok?

Este Eszter posztolt egy képet a Facebookra: „Néha az ember csak a családjára számíthat – vagy mégsem?” A barátnői együttérző kommenteket írtak. Én csak ültem a sötét szobában, és sírtam. A telefonom néma maradt.

A következő napokban semmi sem változott. Eszter nem keresett, Gábor sem. Lili születésnapjára sem hívtak meg. A szomszédok elfordították a fejüket, amikor találkoztunk a lépcsőházban. Mintha valami bűnt követtem volna el.

Egyik este, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, becsöngetett hozzám a fiam, Péter. Ritkán jön, vidéken él.

– Anya, mi történt? Eszter felhívott, hogy teljesen kiborult.

– Csak egyszer nemet mondtam, Péter. Nem bírtam tovább. Fáradt vagyok, beteg vagyok. Nem lehet mindig csak adni, ugye?

Péter leült mellém, megfogta a kezem.

– Tudod, anya, Eszter mindig is azt hitte, hogy te mindent megoldasz. Talán most szembesült vele, hogy te is ember vagy.

– De miért kell ezért büntetni? Miért lettem hirtelen rossz anya, rossz nagymama?

Péter nem válaszolt. Csak ültünk a csendben, és én éreztem, hogy valami végleg megváltozott.

Azóta eltelt két hónap. Eszter még mindig nem keresett. Néha látom Lilit az ablakból, ahogy Gábor viszi az óvodába. Már nem integet. A szívem összeszorul, de nem tudok mit tenni.

Sokszor gondolkodom azon, vajon tényleg önző vagyok-e. Vajon mindig fel kell-e áldozni magunkat a családért, még akkor is, ha senki sem veszi észre, mennyire fáj? Vagy egyszer végre jogom van magamra is gondolni?

Ti mit tennétek a helyemben? Mindig csak adni kell, vagy néha szabad nemet mondani?