Eltűnt sírkő: Egy anya vallomása, amely felforgatta az egész falut

– Hova tűnt a sírkő? – suttogtam magam elé, miközben a temetőben álltam, a hajnali ködben. A fiam, Tamás sírja előtt csak a föld volt, frissen felásva, mintha valaki éjjel dolgozott volna rajta. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Azt hittem, már nem tudok sírni, de most újra könnyek csorogtak végig az arcomon.

A nevem Kovács Ilona. Tizenkét éve veszítettem el a fiamat, Tamást. Egy autóbaleset vitte el tőlem, amikor még csak húszéves volt. Azóta minden napom gyászban telt, de az emlékét sosem engedtem el. A férjem, Laci, bezárkózott a maga fájdalmába; a lányom, Zsuzsi pedig Budapestre menekült az egyetemre, hogy ne kelljen szembenéznie az ürességgel, ami otthon maradt.

A sírkő Tamásnak készült – egyedi, fehér márványból, rajta egy idézet, amit ő szeretett: „Az élet nem múlik el nyomtalanul.” Évekig spóroltam rá a boltban kapott fizetésemből. Amikor végre felállították, úgy éreztem, mintha valamit visszaadtam volna neki abból, amit elvett tőle az élet.

Most viszont ott álltam a temetőben, és csak a hiányt láttam. Az első gondolatom az volt: valaki ellopta. De ki lenne képes ilyesmire? A mi kis falunkban mindenki ismer mindenkit. Végigfutott bennem a harag és a kétségbeesés.

Hazamentem, és Lacihoz fordultam:
– Laci, eltűnt Tamás sírköve! – mondtam remegő hangon.
– Biztos csak valami félreértés – felelte halkan, de nem nézett rám. Az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem rajta a távolságot.

Nem hagyott nyugodni a dolog. Másnap reggel elmentem a polgármesterhez, Tóth Bélához. Ő is meglepődött:
– Ilona, ilyen még sosem történt nálunk. Megkérdezem a temető gondnokát.

A gondnok, Feri bácsi csak a fejét csóválta:
– Én nem láttam semmit. De múlt héten voltak idegenek a faluban…

Aznap este Zsuzsi is hazajött. Amikor elmondtam neki, mi történt, csak annyit mondott:
– Anya, lehet, hogy valaki haragszik ránk? Vagy Tamásra?

Ez a gondolat belém mart. Tamás mindig jó fiú volt – legalábbis én így hittem. De ahogy teltek a napok, egyre több pletyka kezdett terjedni a faluban. Valaki azt mondta, látta, hogy éjjel egy autó állt meg a temető mellett. Mások szerint Tamásnak voltak titkai – tartozások vagy szerelmi viszonyok.

Egyik este Laci részegen jött haza. Leült mellém a konyhában, és halkan megszólalt:
– Ilona… lehet, hogy én tudom, mi történt.

Megdermedtem.
– Mit beszélsz?
– A múlt héten… találkoztam Farkas Sanyival a kocsmában. Azt mondta… valaki pénzt ajánlott neki, hogy eltüntesse a sírkövet.
– Ki? Miért?
– Nem tudom… de Sanyi szerint valami régi ügy miatt.

Aznap éjjel nem aludtam. Másnap felkerestem Farkas Sanyit.
– Sanyi, mondd el az igazat! – kérleltem.
Sanyi sokáig hallgatott, majd végül kibökte:
– Nézd Ilona… én csak segítettem valakinek. Nem tudtam, hogy Tamás sírjáról van szó. Egy öregember jött hozzám… azt mondta, igazságot akar szolgáltatni.

A faluban mindenki találgatni kezdett. Ki lehetett az öregember? Mi köze lehetett Tamáshoz? Egyre több régi sérelem került felszínre: haragok családok között, régi szerelmek és féltékenység.

Végül egy névtelen levél érkezett hozzám: „Az igazságot keresed? Keresd fel Szabó Pált.”

Szabó Pál egykor Tamás tanára volt az iskolában. Amikor felkerestem, először tagadott mindent. De végül megtört:
– Ilona… Tamás segített nekem évekkel ezelőtt. Megvédett attól, hogy kirúgjanak az iskolából egy hamis vád miatt. De valaki más akkor bosszút esküdött ellene… és most úgy gondolta, ideje emlékeztetni mindenkit arra, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul.

A sírkövet végül megtalálták: egy elhagyott pajtában rejtették el a falu szélén. Az öregember – Varga Imre – beismerte: fia annak idején Tamás miatt került bajba az iskolában. Most bosszút akart állni.

A falu megdöbbent; mindenki beszélt róla hetekig. De engem már nem érdekelt a pletyka. Csak azt akartam tudni: vajon tényleg ismerjük-e egymást ebben a kis közösségben? Vagy mindenkinek vannak titkai?

A sírkövet visszaállították Tamás sírjára. Ott álltam előtte újra – de már más emberként.

Vajon mennyi mindent nem tudunk egymásról azok között is, akiket szeretünk? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani – magunknak és másoknak is?