„Elmondtam Gábornak, hogy terhes vagyok – és azt javasolta, a lányunkat nevezzük el a volt feleségéről…”

– Nem tudom elengedni őt, Zsófi – mondta Gábor, miközben a kórházi folyosón idegesen gyűrögette a kabátja ujját. A neonfények hidegen világították meg az arcát, amin napok óta nem láttam mosolyt.

Azt hiszem, sosem felejtem el azt a reggelt. Ágnes, Gábor felesége, korán kelt, mint mindig. Futni indult a Margitszigetre, ahogy minden hétfőn. Én akkor már ott voltam náluk – Gábor barátnője vagyok, de ezt kevesen tudják. A kapcsolatunk titokban indult, amikor Gábor és Ágnes házassága már régóta csak papíron létezett. Mégis, amikor megszólalt a telefon, és egy ismeretlen hang közölte: „A felesége balesetet szenvedett”, minden megváltozott.

A kórházban Ágnes teste mozdulatlanul feküdt az ágyon. Csövek lógtak ki belőle, gépek pittyegtek körülötte. Gábor naponta órákig ült mellette, fogta a kezét, beszélt hozzá. Én csak néha mertem bemenni hozzájuk – úgy éreztem, nincs jogom ott lenni.

Közben bennem is vihar tombolt. Egy hete tudtam meg: terhes vagyok. Gábor gyermekét hordom a szívem alatt. Annyira szerettem volna elmondani neki, de minden alkalommal, amikor ránéztem, csak Ágnes nevét hallottam a szájából.

Egyik este végül összeszedtem a bátorságomat. Gábor a kórházi parkolóban cigarettázott, amikor odaléptem hozzá.

– Beszélnünk kell – mondtam halkan.

Felnézett rám, szemei vörösek voltak a kialvatlanságtól.

– Mi történt?

– Terhes vagyok – suttogtam.

Először nem szólt semmit. Csak nézett rám hosszasan, mintha nem értené, amit mondok. Aztán hirtelen átölelt.

– Ez… ez csodálatos – mondta remegő hangon. – De…

A „de” ott lebegett közöttünk.

– Ha lány lesz… – kezdte halkan –, szeretném, ha Ágnesnek neveznénk el.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Azt hittem, örülni fog. Hogy végre lesz valami közös jövőnk. De ő még mindig csak Ágnesre gondolt.

– Gábor… – próbáltam tiltakozni –, ez a mi gyermekünk lesz. Nem akarom, hogy egy árnyékban nőjön fel.

– Nem árnyék ez – vágott közbe –, hanem emlék. Tartozom neki ennyivel.

Napokig nem tudtam aludni. Anyámnak sem mertem elmondani semmit – ő mindig is ellenezte a kapcsolatunkat. „Egy nős férfi sosem lesz igazán a tiéd” – mondogatta gyakran.

A következő hetekben Ágnes állapota nem javult. Az orvosok egyre kevesebb reményt adtak. Gábor viszont nem adta fel: minden nap virágot vitt be neki, mesélt neki a közös emlékekről.

Én közben egyedül jártam ultrahangra, próbáltam elképzelni az életünket hármasban – vagy talán csak kettesben? Egyik este Gábor anyja is ott volt a kórházban. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, csak ennyit mondott:

– Remélem, legalább ezt a gyereket fel tudod nevelni rendesen.

Szégyenkezve hajtottam le a fejem. Tudtam, hogy sokan hibásnak tartanak Ágnes balesetéért is – mintha az én jelenlétem miatt történt volna minden.

Egy hónap telt el így. Egyik reggel Gábor felhívott:

– Zsófi… Ágnes elment.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam vele együtt a telefonban.

A temetésen hátul álltam, távol a családtól. Láttam Gábort, ahogy összetörve áll a sírnál. Amikor vége lett mindennek, odajött hozzám.

– Most már csak mi vagyunk – mondta halkan.

De én tudtam: sosem leszünk igazán ketten. Ágnes mindig ott lesz közöttünk.

Ahogy telt az idő és nőtt a hasam, egyre inkább éreztem: döntést kell hoznom. Egy este leültem Gáborral beszélgetni.

– Nem akarom Ágnesnek nevezni a lányunkat – mondtam ki végül. – Szeretném, ha saját története lehetne.

Gábor sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Talán igazad van… De sosem fogom elfelejteni őt.

Most itt ülök az üres lakásban, és érzem, ahogy bennem mocorog az élet. Vajon képesek vagyunk-e újrakezdeni úgy, hogy múltunk árnyai mindig velünk maradnak? Vagy örökre csak második leszek egy halott emlék mögött?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem tud teljesen hozzánk tartozni?