„Elhagytam mindent érte, de ez volt életem legnagyobb hibája” – Egy magyar férfi vallomása a megbánásról és a család elvesztéséről

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – ordította Éva, miközben a konyhaasztalra csapott. A pohárban lévő víz kilöttyent, és én csak álltam ott, mint egy bűnös gyerek, aki nem tudja, mit mondjon.

A szívem hevesen vert, a torkomban gombóc. A gyerekek a szobájukban voltak, de biztosan hallották a kiabálást. Éva arca vörös volt a dühtől és a fájdalomtól. Nem tudtam ránézni. Csak azt hajtogattam magamban: „Mit tettem? Miért nem tudtam megállni?”

Minden egy ártatlan kávézással kezdődött. Zsuzsa új kolléganő volt az irodában, és valahogy mindig megtaláltuk egymást a folyosón. Eleinte csak beszélgettünk, aztán egyre többet nevettünk együtt. Olyan volt, mintha újra huszonéves lennék. Otthon Éva már régóta fáradt volt, mindig csak a gyerekek, a háztartás, a munka… Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy láthatatlan vagyok.

Egy este Zsuzsa rám nézett, és azt mondta: – Gábor, veled olyan könnyű minden. Miért nem lehet mindig ilyen?

Aznap este nem mentem haza időben. Éva aggódott, hívogatott, de én csak ültem Zsuzsával egy parkoló autóban, és úgy éreztem, végre valaki értékel. Másnap reggel bűntudattal mentem haza. A gyerekek már iskolában voltak. Éva rám nézett, és csak annyit kérdezett: – Hol voltál?

Hazudtam. Azt mondtam, elhúzódott a munka. De Éva nem volt ostoba. Egyre többször kérdezett rá Zsuzsára. Egyre többször kaptam magam azon, hogy összehasonlítom őket. Zsuzsa mindig mosolygott rám, Éva pedig csak fáradt volt.

Aztán egy nap megtörtént. Zsuzsa azt mondta: – Gábor, én szeretlek. És én elhittem neki. Úgy éreztem, ez az utolsó esélyem a boldogságra.

Otthon elmondtam Évának mindent. Azt hittem, majd megérti – vagy legalábbis elfogadja –, hogy nekem is jogom van boldognak lenni. De amikor megláttam a könnyeit, rájöttem: valami végleg eltört bennünk.

A válás gyorsan ment. A gyerekek anyjuknál maradtak. Az első hetekben Zsuzsával minden csodálatosnak tűnt: új lakás, új élet, új remények. De ahogy múltak a hónapok, Zsuzsa is egyre többet dolgozott. Egyre kevesebbet nevettünk együtt. Egyre többször ültem esténként egyedül a kanapén.

A gyerekeimet csak kéthetente láttam. Eleinte örültek nekem, de ahogy telt az idő, egyre zárkózottabbak lettek. A fiam egyszer azt mondta: – Apa, miért nem maradtál velünk? Nem tudtam válaszolni neki.

Zsuzsa végül elköltözött. Azt mondta, nem bírja ezt a nyomást. Egyedül maradtam egy üres lakásban, ahol minden sarkon ott kísértett a múltam árnyéka.

A barátaim közül sokan elfordultak tőlem. Akik maradtak is, azokkal sem tudtam őszintén beszélni arról, mennyire megbántam mindent. Az anyám egyszer sírva hívott fel: – Fiam, miért tetted ezt? Az unokáidnak szükségük lenne rád.

Minden este ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak: Megérte? Megérte feladni mindent egy illúzióért? Most már tudom: nem.

A legfájdalmasabb az egészben az volt, amikor karácsonykor egyedül ültem a lakásban. Hallgattam az üres csendet, miközben tudtam: máshol most együtt nevetnek azok, akiket valaha mindennél jobban szerettem.

Azóta is próbálok közeledni a gyerekeimhez, de érzem: valami végleg elveszett közöttünk. Éva új életet kezdett valaki mással; boldognak tűnik. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha jóvátenni azt, amit elrontottam?

Talán soha nem fogom megtudni a választ.

De ti mit gondoltok? Lehet még esélye annak, aki mindent elveszített? Vagy vannak hibák, amiket már soha nem lehet helyrehozni?