Elhagytam a családomat: A bátyám önzőnek tart, de nem bánom

– Gábor, ezt nem teheted meg velünk! – Zsolt hangja remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. Az udvaron álltunk, a poros földön, ahol gyerekkorunkban fociztunk, most viszont a bőröndöm mellett álltam, készen arra, hogy elinduljak Budapestre.

A nap már lemenőben volt, narancssárgára festette a régi ház falát. Anyám az ablakból figyelt minket, szeme vörös volt a sírástól. A bátyám ökölbe szorította a kezét.

– Mindig is te voltál az, aki mindent megkapott – vágta hozzám. – Most meg csak úgy itt hagysz minket? Ki fog segíteni anyának? Ki fogja gondozni az állatokat? Neked csak az számít, hogy elmenekülj innen!

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc volt. Igaza volt? Tényleg önző vagyok? De ahogy körbenéztem – a repedezett falak, a rozoga istálló, anyám fáradt arca –, tudtam, hogy ha most nem lépek, soha nem lesz saját életem.

Gyerekkorunkban Zsolttal mindig együtt dolgoztunk. Hajnalban keltünk fejni, etetni a disznókat. Anyánk kemény asszony volt, sosem panaszkodott. Apánk régen elment – azt mondják, egy másik faluban kezdett új életet –, így hárman maradtunk. Zsolt mindig is úgy érezte, neki kell pótolnia az apát. Én viszont csak menekülni akartam ebből az örökös körforgásból.

Tizenhét évesen már tudtam: nem akarok gazda lenni. Titokban jelentkeztem egy budapesti egyetemre. Amikor megjött a felvételi értesítő, napokig rejtegettem. Féltem elmondani anyának és Zsoltnak. Végül egy vasárnap este kiböktem vacsora közben.

– Felvettek az egyetemre – mondtam halkan.

Anyám letette a kanalat. Zsolt rám nézett.

– És mi lesz velünk? – kérdezte anyám.

– Nem tudom… de muszáj elmennem. Nem akarok itt megöregedni úgy, hogy sosem próbáltam ki magam máshol.

A következő hetekben feszültség lett úrrá rajtunk. Zsolt egyre kevesebbet beszélt hozzám. Anyám próbált erős maradni, de láttam rajta a félelmet.

Az indulás napján Zsolt végül kitört:

– Te csak magadra gondolsz! Én itt maradok, én dolgozom majd helyetted is! Anyánk miattad fog összeroppanni!

– Nem igaz! – kiáltottam vissza. – Én is segítettem eddig! De nem élhetek örökké mások életét! Nekem is jogom van választani!

A buszon ülve végig anyám arcát láttam magam előtt. Vajon tényleg cserbenhagytam őket? Budapesten minden idegen volt: a zaj, az emberek, még a levegő is másként szagolt. Az első hónapok pokoli nehezek voltak. Egy kis albérletben laktam három másik sráccal – mindannyian vidékről jöttünk.

Az egyetemen mindenki magabiztosnak tűnt. Én viszont gyakran éreztem magam elveszettnek. Volt, hogy esténként sírtam – hiányzott anyám főztje, Zsolt morgása, még az istálló szaga is.

Anyám ritkán hívott fel. Ha beszéltünk, mindig csak annyit mondott: „Vigyázz magadra.” Zsolttal hónapokig nem beszéltem. Egyszer írt egy sms-t: „Remélem boldog vagy.”

Az első vizsgaidőszak után hazamentem karácsonyra. A ház ugyanaz volt, de valami megváltozott bennem. Anyám ölelése szorosabb volt, Zsolt hidegebb lett.

– Na, milyen nagyvárosi életet élsz? – kérdezte gúnyosan.

– Ne bántsd már! – szólt rá anyám.

– Csak kérdeztem…

Az ünnepek alatt próbáltam segíteni: etettem az állatokat, javítottam a kerítést. De Zsolt mindig ott volt mögöttem, figyelte minden mozdulatomat.

Egy este kettesben maradtunk a konyhában.

– Tudod mit? – szólalt meg halkan Zsolt. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy én is mennék… de valakinek itt kell maradnia.

– Nem kell örökre itt ragadnod – mondtam neki. – Lehet másképp is élni.

– Neked könnyű mondani… Te már elmentél.

Azóta eltelt három év. Most már van munkám Budapesten, albérletem saját szobával. Anyám időközben megbetegedett – gyakrabban járok haza segíteni neki és Zsoltnak. A kapcsolatunk még mindig feszült, de már nem vádol annyira.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak bátor? Lehet-e egyszerre szeretni a családot és mégis elmenni? Ti mit tennétek a helyemben?