Elhagyott otthon: Egy magyar asszony története a hűtlenség, remény és újrakezdés árnyékában

– Miért csináltad ezt velünk, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a vihar az ablakot rázta. A kislányom, Lili, a szobájában sírt, én pedig a konyhaasztalnál ültem, szemben azzal a férfival, akit valaha mindennél jobban szerettem.

Gábor nem nézett rám. Csak a kulcsokat forgatta az ujjai között, mintha azokban keresné a választ. – Nem tudom – suttogta végül. – Elfáradtam. Nem akarom ezt tovább.

A szívem összeszorult. Az eső dobolt a tetőn, mintha a világ is együtt sírna velem. – És Lili? Rá gondoltál egyáltalán? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Majd meglátogatom néha – mondta halkan, és felállt. Egy pillanatig azt hittem, visszafordul, de csak kinyitotta az ajtót, és eltűnt az éjszakában.

Ott maradtam egyedül, egy omladozó házban, ahol minden falban ott visszhangzottak a múlt boldog pillanatai. Aznap éjjel nem aludtam. Lili hozzám bújt, apró keze a karomon pihent. Próbáltam erős lenni érte, de belül darabokra hullottam.

Másnap reggel a szomszédasszony, Marika néni kopogott be hozzánk. – Hallottam, mi történt – mondta együttérzően. – Ha kell valami, csak szólj!

– Köszönöm – suttogtam könnyekkel a szememben. De tudtam, hogy senki sem segíthet igazán. Egyedül kellett szembenéznem mindennel: a számlákkal, a penészes falakkal, Lili félelmeivel és a saját kétségbeesésemmel.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A boltban dolgoztam pénztárosként, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Egyik nap Éva kolléganőm odasúgta: – Láttam Gábort azzal a nővel a cukrászdában… Ne haragudj, hogy mondom.

Nem válaszoltam. Csak lenyeltem a könnyeimet és folytattam a munkát. Otthon esténként Lili rajzolt nekem napocskákat és szíveket: „Anya, ne sírj!” írta alá gyerekbetűkkel.

A házunk egyre romosabb lett. A tető beázott, a kazán elromlott. Egy este Lili lázas lett. Az orvos azt mondta: „Túl sok a stressz.” Akkor értettem meg igazán: nem engedhetem meg magamnak az összeomlást.

Elkezdtem takarítani másoknál is munka után. Hajnalban keltem, este hullafáradtan estem haza. Volt, hogy csak egy kifli jutott vacsorára kettőnknek. De Lili mindig mosolygott rám: „Anya, mi erősek vagyunk!”

Egy nap levelet kaptam Gábortól. Pár sor volt csak: „Sajnálom. Nem tudok visszajönni.” Nem haragudtam már rá – csak ürességet éreztem.

A családom sem segített sokat. Anyám azt mondta: „Én megmondtam, hogy Gábor nem való hozzád.” Apám csak hallgatott. A testvérem, Zsuzsa külföldön él, ő pénzt küldött néha, de sosem kérdezte meg igazán, hogy vagyok.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Lili megkérdezte: – Anya, apa már nem szeret minket?

Mit mondhattam volna? Csak átöleltem és azt hazudtam: – Szeret minket, csak most messze van.

Az évek teltek. Lili iskolás lett. Én közben megtanultam mindent egyedül csinálni: szerelni, festeni, főzni olcsón és finomat. Néha még nevetni is tudtunk együtt.

Egy tavaszi napon új szomszéd költözött mellénk: Tamás. Egyedülálló apa volt ő is, két fiúval. Eleinte csak köszöntünk egymásnak, de aztán egy este átjött megkérdezni: – Segíthetek valamiben? Látom, gond van a kerítéssel.

Először büszkeségből nemet mondtam. De amikor másnap reggelre kidőlt a kerítés egy része, elfogadtam Tamás segítségét.

Ahogy együtt dolgoztunk a kertben, lassan beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő is hasonló dolgokon ment keresztül: elhagyta a felesége egy másik férfiért.

– Néha azt érzem, sosem leszek elég jó apának – mondta egyszer csendesen.

– Én is így érzem magam anyaként – válaszoltam.

A gyerekek hamar összebarátkoztak. Egyre többször vacsoráztunk együtt mindannyian. Tamás mellett újra megtanultam bízni valakiben – de ez már nem volt olyan vak hit, mint régen Gáborral.

Egy este Lili odabújt hozzám: – Anya, most már boldog vagy?

Elgondolkodtam. Boldog vagyok? Talán még nem teljesen – de már nem félek az újrakezdéstől.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, nézem ahogy Lili és Tamás fiai játszanak az udvaron. A ház még mindig régi és repedezett – de már nem omladozik annyira belülről sem én, sem az otthonunk.

Vajon hányan érezték már magukat ennyire elveszettnek? És vajon hányan találták meg végül önmagukat ott is, ahol minden reménytelennek tűnt?