Elfelejtett születésnap: Egy nagymama vallomása az elveszett évekért

– Hogy felejthetted el, mama? – Eliza hangja remegett a telefonban, mintha minden kimondott szóval egyre távolabb sodródnánk egymástól. – Tizenöt éves lettem. Tizenöt! Tudod, mennyit jelentett volna, ha legalább felhívsz?

A konyhaasztalnál ültem, a kezem reszketett a csészém körül. A falióra kattogása hirtelen elviselhetetlenül hangos lett. Azt hittem, csak egy nap a sok közül, de most már tudom: ez volt az a nap, amikor végleg elveszíthettem őt.

– Eliza, kicsim… – próbáltam mondani valamit, de a szavak megakadtak a torkomban. – Annyira sajnálom. Nincs mentségem.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Eliza mély levegőt vesz. – Mindig azt mondtad, hogy én vagyok a szemed fénye. Most meg… mintha már nem is számítanék.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. A férjem, Lajos halála óta minden megváltozott. Bezárkóztam a magányomba, és hagytam, hogy a mindennapok szürkesége elnyeljen. A lányommal, Katával is egyre ritkábban beszéltem; mindig csak a régi viták, a ki nem mondott sérelmek… És Eliza? Ő csak nőtt, csendben, távol tőlem.

Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Eliza első mosolya, az óvodai anyák napi műsor, amikor nekem szavalt – mind ott voltak a képeken. Hogy felejthettem el? Hogy engedhettem meg magamnak ezt a bűnt?

Másnap reggel felhívtam Katát. – Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Most akarsz beszélni? – csattant fel. – Amikor Eliza egész este sírt miattad?

– Tudom, hogy hibáztam… De szeretném jóvátenni. Kérlek, engedd meg.

Kata sóhajtott. – Nem tudom, mama. Mindig csak magaddal törődsz. Soha nem kérdezed meg, hogy vagyunk.

– Igazad van – ismertem be. – De most szeretném másképp csinálni.

Kata végül beleegyezett: elmehetek hozzájuk vasárnap ebédre. Az egész hétvégét rettegésben töltöttem: mit mondjak majd Elizának? Hogyan nézzek a szemébe?

Vasárnap délben ott álltam Kata ajtaja előtt egy apró ajándékkal és egy kézzel írt levéllel. Amikor Eliza kinyitotta az ajtót, nem szólt semmit – csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel.

– Bejöhetek? – kérdeztem halkan.

Bólintott, de nem mosolygott.

Az ebéd csendben telt. Kata feszült volt, Eliza az ételt piszkálta. Végül összeszedtem minden bátorságomat.

– Eliza… Tudom, hogy megbántottalak. Nincs rá mentségem. De szeretném elmondani neked, mennyire fontos vagy nekem.

Eliza felnézett. – Akkor miért felejtettél el?

– Mert gyenge voltam – vallottam be. – Mert annyira fájt Lajos papa hiánya, hogy mindent kizártam magam körül… még téged is. De ez nem a te hibád. És nem akarom többé így folytatni.

Kata ekkor megszólalt: – Mindannyian szenvedtünk papa halála óta. De legalább te lehetnél az, aki összetart minket.

Eliza lassan bólintott. – Szeretném hinni, hogy tényleg fontos vagyok neked.

– Az vagy – mondtam könnyes szemmel. – És ha engeded, szeretném bepótolni az elveszett időt.

Eliza hosszan nézett rám, majd odajött és átölelt. A szívem majd’ kiugrott a helyéről.

Azóta minden héten találkozunk: együtt sütünk palacsintát, sétálunk a Duna-parton vagy csak beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Néha még mindig érzem a múlt árnyait, de most már tudom: sosem késő újrakezdeni.

Vajon hányan veszítjük el egymást apró sérelmek miatt? És vajon hányan merjük kimondani: sajnálom? Érdemes várni a megbocsátásra… vagy inkább cselekedni kellene még ma?