Élet a sógornőm árnyékában: Hogyan majdnem ment tönkre a családom a szomszédos lakás miatt?
– Katalin, te ezt tényleg így gondolod? – csattant fel az anyósom, miközben a konyhapultnak támaszkodva nézett rám. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és tudtam, hogy ez megint nem egy egyszerű beszélgetés lesz. Aznap este is, mint annyiszor, a férjem, Gábor csak némán ült az asztalnál, és a tányérját bámulta.
A lakásunk falán túl, alig egy méterre, ott lakott az anyósom és apósom. Amikor Gáborral összeköltöztünk Budapesten, azt hittem, végre saját életet kezdhetünk. De amikor a szomszédos lakás kiürült, az anyósom – Ilona néni – rögtön lecsapott rá. „Milyen jó lesz majd együtt!” – mondta akkor mosolyogva. Én csak bólintottam, de belül valami szorított.
Az első hónapokban minden rendben ment. Ilona néni gyakran áthozott egy-egy tál levest vagy frissen sült pogácsát. De aztán lassan elkezdődött a beavatkozás. Egyik este például, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Ilona néni már ott várt az ajtóban.
– Gábor, miért ilyen későn jössz? Katalin nem főzött vacsorát? – kérdezte hangosan, úgy, hogy én is halljam.
– Anya, dolgoztam – felelte Gábor fáradtan.
– Hát persze… – sóhajtott Ilona néni jelentőségteljesen.
Egyre gyakrabban szólt bele mindenbe: hogyan neveljük a kislányunkat, Annát; mit főzzek; mikor takarítsak; sőt még abba is, hogy milyen ruhát vegyek fel munkába. Az apósom, László bácsi csendes volt, de mindenben támogatta a feleségét. A legrosszabb az volt, amikor Gábor is kezdett egyetérteni velük.
Egyik vasárnap reggel történt az igazi fordulópont. Épp reggelit készítettem Annával, amikor Ilona néni kopogás nélkül bejött.
– Katalin, ezt így nem lehet! A gyereknek nem szabad ennyi csokit adni! – kiabálta.
Anna rám nézett ijedten. Éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen egyszerre.
– Ilona néni, kérem… ez az én gyerekem! – mondtam remegő hangon.
– Az én unokám is! – vágta rá.
Aznap este Gáborral veszekedtünk. Ő azt mondta, csak segíteni akarnak a szülei. Én viszont úgy éreztem, elveszítem önmagam. Egyre többször sírtam titokban a fürdőszobában. A barátnőim azt mondták: „Kati, állj ki magadért!” De hogyan? Ha ellentmondtam Ilona néninek, Gábor megsértődött. Ha hallgattam, magamat árultam el.
A helyzet csak romlott. Egyik este Annát vittem volna aludni, amikor Ilona néni megint átjött.
– Katalin, te nem tudod rendesen altatni Annát. Majd én! – mondta, és kivette a kezemből a kislányomat.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban. Reggel eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral.
– Gábor, nem bírom tovább! – mondtam neki sírva. – Vagy elköltözünk innen, vagy én megyek el Annával!
Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán halkan megszólalt:
– De hát… ők csak segíteni akarnak…
– Nem! Ez már nem segítség! Ez már túl sok! – kiáltottam.
Napokig feszült volt köztünk minden. Ilona néni is érezte a változást: próbált kedveskedni, de már nem tudtam úgy nézni rá, mint régen. Egy este Gábor végül azt mondta:
– Igazad van. El kell költöznünk.
Nem volt könnyű új lakást találni Budapesten. Hónapokig keresgéltünk, közben Ilona néni minden nap próbált lebeszélni minket.
– Hát mi rosszat tettünk nektek? – kérdezte könnyes szemmel.
De én már tudtam: ha most nem lépek, soha nem lesz saját életünk.
Végül sikerült egy kis albérletet találnunk Zuglóban. Az első este csend volt körülöttünk. Anna békésen aludt el mellettem. Gábor átölelt.
– Sajnálom, Kati… – suttogta.
Most már tudom: néha muszáj határokat húzni azokkal szemben is, akiket szeretünk. Mert ha nem vigyázunk magunkra és a családunkra, elveszíthetjük mindazt, ami igazán fontos.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni? Vajon tényleg önzés kiállni magunkért?