Elengedés a hideg szobában: Egy magyar anya története árulásról, megbocsátásról és újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velünk, Anna? – Gábor hangja visszhangzott a penészes falak között, miközben Marcell a sarokban kuporgott, öklét a szájába nyomva, hogy elfojtsa a sírást. A konyhaasztalon egy félig üres pohár pálinka remegett Gábor kezében. – Nem tudom, miről beszélsz – suttogtam, de a hangom elhalt. A falu már napok óta suttogott rólunk. Hogy én, Anna, megcsaltam a férjemet. Hogy egy másik férfi miatt akarok új életet kezdeni. Pedig csak annyi történt, hogy egy régi barátommal, Zolival találkoztam a bolt előtt, és túl sokáig beszélgettünk. Valaki meglátott minket, és máris kész volt az ítélet.

Gábor sosem volt könnyű ember. Az apja is kemény kézzel nevelte, és ő is így próbált szeretni engem – szigorúan, néha bántó szavakkal. De soha nem gondoltam volna, hogy egy pletyka miatt kidob minket a házból. Aznap este, amikor mindent rám zúdított, csak álltam ott bénultan, miközben ő összepakolta a bőröndjét és kiviharzott az ajtón. Marcell utánam szaladt: – Anya, apa visszajön? – kérdezte remegő hangon. Nem tudtam mit mondani.

A következő napokban minden megváltozott. A házban hideg volt, mert Gábor vitte magával a tűzifát is. A szomszédok közül senki nem jött át, csak néha láttam az ablakból, ahogy összesúgnak a kapu előtt. Anyám felhívott: – Anna, mit csináltál már megint? Miért nem tudsz rendesen élni? – A hangjában nem volt együttérzés, csak csalódottság. Mindig is azt éreztem, hogy neki sosem vagyok elég jó.

Marcell minden este sírt. – Anya, miért nem vagyunk már család? – kérdezte egyszer, miközben próbáltam betakarni a vékony takaróval. – Mert néha az emberek hibáznak – mondtam neki halkan. De magamnak sem tudtam megbocsátani azt, hogy nem tudtam jobban vigyázni ránk.

A legnehezebb az volt, amikor Gábor anyja átjött. – Tudod te egyáltalán, mit tettél ezzel a családdal? – kérdezte hidegen. – Gábor sosem volt ilyen magányos gyerek kora óta! – Csak álltam ott némán, mert tudtam, hogy bármit mondanék, csak olaj lenne a tűzre.

Egyik este Marcell láza felszökött. A falu orvosa nem akart kijönni hozzánk – talán ő is hallotta már a pletykákat. Végül Zoli hozott gyógyszert a városból. Amikor átnyújtotta a csomagot az ajtóban, csak annyit mondott: – Ne törődj velük. Tudom, milyen érzés bűnbaknak lenni ebben a faluban. – Akkor először éreztem azt, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

A tél lassan múlt el. A házban továbbra is hideg volt, de valami bennem elkezdett felmelegedni. Egy reggel Marcell odabújt hozzám: – Anya, ugye egyszer minden jó lesz? – Megsimogattam a haját: – Igen, kicsim. Egyszer minden jó lesz.

Tavaszra sikerült munkát találnom a közeli pékségben. Minden reggel hajnalban keltem, hogy beérjek időben. A kezem lisztes lett és repedezett a sok dagasztástól, de büszke voltam rá: saját erőmből tartottam el magunkat és Marcellt.

Gábor néha felhívott részegen. – Még mindig Zolival vagy? – kérdezte gúnyosan. Ilyenkor mindig elöntött a düh és a szégyen is egyszerre. De már nem sírtam miatta.

Egy nap váratlanul megjelent az ajtónkban. Megöregedett pár hónap alatt; a szeme alatt sötét karikák ültek. – Anna… én… talán hibáztam – mondta halkan. – De nem tudom megbocsátani neked azt az estét. – Csak bólintottam: – Nem kell megbocsátanod. Én sem tudok mindent elfelejteni.

Aznap este sokáig ültem az ablakban és néztem a csillagokat. Arra gondoltam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak könnyebb volt rám kenni mindent?

Azóta eltelt két év. Marcell már iskolás lett; ügyes kisfiú, aki mindig segít nekem otthon. Gábor új életet kezdett egy másik faluban; néha találkozik Marcellel hétvégente. Én pedig megtanultam megbocsátani magamnak is.

Néha még mindig érzem azt a hideget belülről, amit akkor éreztem abban a szobában azon az estén. De már tudom: nem attól leszek erős, ha mindent kibírok némán, hanem attól, ha ki merem mondani az igazamat.

Ti mit gondoltok: tényleg mindig az az igazi bűnös, akire mindenki ujjal mutogat? Vagy néha csak túl könnyű ítélkezni mások felett?