„Elég volt! – Hogyan tanítottuk meg a lányunkat, hogy a nagyszülőknek is jár pihenés”

– Mama, ugye most is ráértek szombaton? – kérdezte Dóri a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a két kisunokám, Zsófi és Marci veszekednek valamin. A hangja fáradt volt, de már megszoktam ezt a tónust. Az utóbbi hónapokban minden hétvégén nálunk voltak a gyerekek. Eleinte örültem neki, hiszen ki ne szeretné az unokáit? De mostanra úgy éreztem, mintha egy végtelen körforgásba kerültem volna.

– Dóri, beszélnünk kell – mondtam halkan, de határozottan. – Apa és én is fáradtak vagyunk. Szeretjük a gyerekeket, de nekünk is szükségünk lenne egy kis pihenésre.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Dóri sóhajt egyet.

– Tudom, anya… de olyan nehéz minden. A munka, a háztartás… És ti mindig segítettetek.

– Igen, de nem vagyunk már fiatalok – válaszoltam. – Nem bírjuk úgy, mint régen. És néha úgy érzem, mintha csak dadák lennénk, nem pedig nagyszülők.

Ez volt az a pillanat, amikor valami megváltozott bennem. Az elmúlt években mindent megtettünk Dóriért és az unokákért. Amikor elvált a férjétől, mi segítettünk neki átköltözni az új lakásba. Amikor beteg lett, mi vittük orvoshoz a gyerekeket. És most… most már természetesnek vette, hogy minden hétvégén nálunk vannak.

Aznap este leültem Pista mellé a kanapéra. Ő csak nézett rám azokkal a fáradt, de még mindig szeretetteljes szemeivel.

– Szerinted túl kemény voltam vele? – kérdeztem.

– Nem – felelte halkan. – Már rég meg kellett volna mondanunk. Én is szeretem őket, de néha úgy érzem, mintha elveszítettem volna magamat ebben az egészben.

Másnap reggel Dóri váratlanul beállított hozzánk. A gyerekek nem voltak vele.

– Anya, apa… beszélhetünk? – kérdezte megtörten.

Leültünk az asztalhoz. Dóri szeme vörös volt a sírástól.

– Nem akartam terhet rakni rátok – kezdte. – Csak… annyira egyedül érzem magam. A munkahelyen is minden rám szakad, otthon meg nincs senki, aki segítene. Ti vagytok az egyetlen kapaszkodóm.

Hallgattam őt, és közben éreztem, ahogy összeszorul a szívem. Tudtam, hogy igaza van – de nekünk is jogunk van az élethez.

– Dóri – mondta Pista –, mi mindig itt leszünk neked. De nem bírjuk már úgy, mint régen. Szeretnénk néha elmenni kirándulni vagy csak kettesben lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretünk titeket.

Dóri lehajtotta a fejét.

– Megértem… Csak félek attól, hogy egyedül maradok mindennel.

Ekkor odamentem hozzá és átöleltem.

– Nem hagyunk magadra. De neked is meg kell tanulnod segítséget kérni mástól is – mondtam halkan.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Dóri kicsi volt, és minden este mesét olvastam neki. Most pedig ő az, aki segítségre szorul – de én már nem vagyok az a fiatal anya.

A következő hétvégén Dóri nem hívott fel. Üres volt a ház, csendesebb, mint valaha. Pista először örült neki: végre elmentünk sétálni a Margitszigetre, beültünk egy cukrászdába, és csak beszélgettünk órákon át. De ahogy telt az idő, egyre jobban hiányoztak a gyerekek nevetései.

Vasárnap este csörgött a telefon. Dóri volt az.

– Anya… tudod mit? Megpróbáltam egyedül megoldani mindent ezen a hétvégén. Nem volt könnyű… de rájöttem valamire: talán túl sokat vártam tőletek. Sajnálom.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Mi is sajnáljuk, ha megbántottunk – mondtam halkan. – De néha muszáj kimondani azt is, ami fáj.

A következő hetekben lassan kialakult egy új rend: Dóri ritkábban kért segítséget, és amikor nálunk voltak az unokák, minden pillanatot jobban megbecsültünk. Néha még most is bűntudatom van amiatt, hogy nemet mondtam neki – de tudom, hogy így mindannyiunknak jobb lett.

Vajon más nagyszülők is éreznek így néha? Tényleg önzőség néha magunkra gondolni? Vagy ez is része annak, hogy megtanuljunk határokat húzni? Várom a ti történeteiteket is…