„Elég volt!” – Hogyan álltam ki a fiam mellett a menyem szüleivel szemben, és mi lett belőle

– Elég volt! – kiáltottam, miközben remegő kézzel tettem le a kávéscsészét az asztalra. A nappaliban csend lett, csak az óraketyegés hallatszott. Ott ült velem szemben a fiam, Gergő, lehajtott fejjel, mellette a felesége, Dóra, és az ő szülei: Márta és László. Mindannyian meglepetten néztek rám, mintha nem ismernének.

Nem tudom, honnan jött az a bátorság. Évek óta figyeltem némán, ahogy Márta és László mindenbe beleszólnak: hogyan neveljék az unokáikat, milyen autót vegyenek, hova menjenek nyaralni, sőt még abba is, hogy Gergő milyen munkát vállaljon el. Dóra mindig az anyja és apja oldalán állt, Gergő pedig egyre jobban elveszett ebben a háromszögben. Lassan már csak árnyéka volt önmagának.

Aznap reggel is Gergő hívott fel: – Anya, át tudsz jönni? Szükségem van rád. – A hangja olyan fáradt volt, mintha évek óta nem aludt volna rendesen. Tudtam, hogy baj van.

Amint beléptem hozzájuk, Márta máris kiosztott: – Erzsi, ugye te is egyetértesz velem abban, hogy Gergőnek nem kellene ezt az új állást elfogadnia? Nem stabil, nincs benne jövő! – mondta fennhangon.

Gergő csak ült ott, mint egy kisfiú, aki nem mer megszólalni. Láttam rajta a kétségbeesést. Dóra a telefonját nyomkodta, mintha nem is érdekelné semmi.

– Szerintem Gergő el tudja dönteni maga is – próbáltam finoman közbeszólni.

– Ugyan már! – vágott közbe László. – Mi csak jót akarunk neki. A mai fiatalok nem értik, mennyire fontos a biztonság.

Akkor éreztem először azt a dühöt, amit addig mindig elfojtottam magamban. Hányszor láttam már Gergőt sírni gyerekként, amikor valaki elvette tőle az önbizalmát? Most is ugyanez történt, csak most a saját családja előtt.

– Elég volt! – mondtam ki újra, most már határozottabban. – Nem fogjátok tovább irányítani az én fiam életét! Gergő felnőtt ember. Ha hibázik is, az az ő döntése lesz.

Márta felháborodva nézett rám: – Hogy beszélsz velünk? Mi csak segíteni akarunk!

– Segíteni? – kérdeztem vissza keserűen. – Vagy inkább mindent úgy akartok csinálni, ahogy nektek tetszik?

Dóra végre felnézett a telefonjából: – Anya…

– Nem! – folytattam. – Évek óta nézem némán, ahogy Gergő egyre kisebb lesz mellettetek. Most már elég volt ebből! Ha tényleg szeretitek őt, hagyjátok dönteni!

A csend szinte fájt. Gergő rám nézett könnyes szemmel. Talán először érezte azt, hogy valaki tényleg mellette áll.

Aznap este hazamentem, de nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: vajon jól tettem-e? Nem akartam háborút indítani a családban. De azt sem bírtam tovább nézni, ahogy a fiam lassan elveszíti önmagát.

Másnap reggel Gergő hívott: – Anya… köszönöm. Nem tudom, mi lesz most, de legalább egyszer valaki kimondta helyettem is azt, amit évek óta érzek.

A következő hetekben minden megváltozott. Márta és László megsértődtek rám; Dóra is távolságtartó lett velem szemben. A családi ebédek kínossá váltak. De Gergő mintha újra életre kelt volna: végül elfogadta az új állást, és elkezdett magabiztosabban viselkedni.

Egyik este leült mellém a konyhában:
– Anya… félek attól, hogy most mindenki utálni fog téged miattam.
– Nem érdekel – feleltem. – Az számít, hogy te boldog vagy-e végre.
– De mi lesz így velünk? Mi lesz a családdal?

Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam: – Néha muszáj harcolni azokért, akiket szeretünk… még akkor is, ha fájdalmat okozunk vele másoknak.

Most itt ülök a sötétben, és azon gondolkodom: vajon tényleg jót tettem? Vagy csak még mélyebb szakadékot ástam a családunkban? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet még innen visszaút?