Eladtam a házamat, hogy megmentsem a fiamat – de mindent elvesztettem
– Anyu, kérlek, ne hagyj most cserben! – Zoli hangja remegett a telefonban, ahogy az ablak előtt álltam a régi, nyikorgó parkettán. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy bajban van, de azt nem, mennyire. Aznap este órákig sírtam. Azt hittem, mindent megtennék érte – hiszen ő az egyetlen fiam.
A férjem, Laci már évekkel ezelőtt meghalt, és Zoli volt az egyetlen családom. Mindig is érzékeny fiú volt, nehezen viselte az apja elvesztését. Az utóbbi időben egyre ritkábban jött haza, és amikor mégis, csak csendben ült az asztalnál, a szemét kerülte. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Aztán egy este felhívott: – Anya, nagy bajban vagyok. Elúszott mindenem. Segítened kell! – A hangja kétségbeesett volt, és én nem kérdeztem semmit. Csak annyit mondtam: – Megoldjuk, kisfiam.
Másnap eladtam a házat. Azt a házat, ahol Zoli született, ahol Laci még utoljára megölelt. Ahol minden karácsonyt együtt töltöttünk. Ahol anyám régi hímzett terítője még mindig ott volt a komódon. Egy élet munkája volt benne – de úgy éreztem, nincs más választásom.
A pénzt Zolinak adtam. Nem kérdeztem részleteket – csak annyit mondott: tartozásai vannak, ha nem fizet, baj lesz. Megöleltem, és azt suttogtam: – Szeretlek. Mindig melletted állok.
Az első hónapokban próbáltam új életet kezdeni egy kis albérletben Zuglóban. Minden reggel ugyanazzal a fájdalommal ébredtem: hiányzott a régi otthonunk illata, a kertben virágzó orgona, Laci nevetése. De vigasztalt a gondolat: Zoli most már rendben lesz.
Aztán egyre ritkábban hívott. Ha mégis, csak sietősen beszélt: – Minden oké, anya! Dolgozom rajta! – De valahogy mindig idegesnek tűnt.
Egy nap váratlanul becsöngetett hozzám Vera, Zoli volt barátnője. Sápadt volt és idegesen tördelte a kezét.
– Magda néni… beszélnünk kellene Zoliról…
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Nem tudom, mennyit mondott magának… de Zoli… nagyon el van veszve. Minden pénzét eljátssza a kaszinóban. Már engem is megfenyegettek a tartozásai miatt…
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. – De hát… én odaadtam neki mindent! Az otthonunkat is!
Vera sírni kezdett. – Tudom… próbáltam segíteni neki, de nem hallgat rám…
Aznap este órákig ültem a konyhában a hideg csempén. Elővettem Laci fényképét és halkan suttogtam: – Mondd meg, mit csináljak…
Másnap felhívtam Zolit. – Fiam, beszélnünk kell! – próbáltam határozott lenni.
– Most nem érek rá, anya! – vágta rá ingerülten.
– Zoli! Tudom az igazat! Tudom, hogy eljátszottad a pénzt!
Csend lett a vonalban. Végül halkan megszólalt:
– Sajnálom… nem akartam… csak egyszer akartam visszanyerni mindent…
– És most? Mi lesz most? Hol fogsz lakni? Mit fogsz enni? És én? Hova menjek?
– Majd megoldom… csak adj még egy kis időt!
Letettem a telefont és zokogni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.
A következő hetekben próbáltam talpra állni. Elmentem dolgozni egy közeli pékségbe – hatvan évesen újra reggel ötkor keltem, hogy kenyeret pakoljak a polcokra. A kolléganőim sajnáltak: – Magda néni, maga olyan rendes asszony! Hogy lehet ilyen hálátlan egy gyerek?
De én nem tudtam haragudni Zolira. Csak azt éreztem: valahol útközben elveszítettem őt… vagy talán önmagamat is.
Egy este váratlanul kopogtak az ajtómon. Zoli állt ott, megtört arccal.
– Anya… bocsáss meg! Mindent elrontottam…
Nem szóltam semmit. Csak átöleltem.
Most itt ülök ebben az idegen albérletben és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent meg kell tennie egy anyának a gyermekéért? Hol van az a határ, ahol már magunkat is védenünk kellene? És vajon valaha újra lesz otthonom – vagy örökre elveszítettem mindent?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy inkább el kellene engednem őt örökre?