Eladom a lakásom, de a lányomnak nem segítek – Bűntudat vagy igazságosság?

– Anyu, ezt nem gondolhatod komolyan! – Dóra hangja remegett a telefonban, ahogy a hírt közöltem vele. A forró nyári délutánon, miközben a lakásom ablakán át néztem a játszótéren nevetgélő gyerekeket, már tudtam: nincs visszaút. Eladom az otthonomat, és beköltözöm az idősek otthonába. Nem csak magam miatt – hanem mert úgy érzem, Dórának magának kell boldogulnia.

A szívem összeszorult, ahogy hallgattam a csendet a vonal másik végén. Gyerekkorában Dóra mindig hozzám bújt, ha félt vagy szomorú volt. Most pedig harag és csalódottság áradt a szavaiból. – Miért nem segítesz nekem? Miért nem gondolsz rám? – kérdezte végül halkan.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Az ablakpárkányra könyököltem, és néztem a régi bérház udvarát, ahol annyi emlék kötött össze minket. Eszembe jutott, amikor Dóra először esett el biciklivel, és én futottam hozzá, hogy letöröljem a könnyeit. Most viszont úgy éreztem, ha mindig mindent megoldok helyette, sosem tanulja meg igazán, hogyan álljon meg a saját lábán.

A döntésem mögött hosszú évek feszültsége húzódott. Dóra harmincnyolc éves, két éve vált el, egyedül neveli a kisfiát, Mátét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kért tőlem pénzt: először csak kisebb összegeket, aztán már hónapról hónapra segítettem neki a rezsiben is. Mindig azt mondta: „Most nehéz időszak van, de hamarosan jobb lesz.” De sosem lett jobb.

A barátnőim gyakran mondták: „Erzsi, te túl jó vagy hozzá! Egy felnőtt nőnek már magának kell boldogulnia.” De én mindig mentegettem Dórát – hiszen az anyja vagyok! Most viszont úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy meghúzzam a határt.

Aznap este Dóra átjött hozzám. Az ajtóban állt, karján Mátéval, aki álmosan dörzsölte a szemét. – Anya, tényleg eladod a lakást? – kérdezte halkan.

Bólintottam. – Igen, Dóra. Úgy érzem, nekem most már könnyebb lesz egy idősek otthonában. Nem bírom már egyedül ezt a nagy lakást.

– És mi lesz velem? – kérdezte sírós hangon. – Tudod jól, hogy most mennyire nehéz minden…

Leültem vele a kanapéra. – Tudom, kislányom. De azt is tudom, hogy erős vagy. Mindig is az voltál. Nem segíthetek mindig mindent megoldani helyetted.

Dóra felpattant. – Te ezt nem érted! Neked könnyű beszélni! Neked ott van a lakás ára… Nekem meg semmim sincs! – kiabálta.

A szívembe martak a szavai. De próbáltam nyugodt maradni. – Nem akarom, hogy mindig rám támaszkodj. Szeretném látni, hogy boldogulsz egyedül is.

Dóra sírva fakadt. Máté odabújt hozzá. – Anya, ne sírj…

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg igazságos vagyok? Vagy csak önző? Eszembe jutott az én anyám is: ő sosem segített nekem anyagilag. Mindent magamnak kellett elérnem az életben. Talán ezért is lettem ilyen kemény…

Másnap reggel Dóra nem hívott fel. Napokig nem jelentkezett. A lakásban egyre nagyobb lett a csend. A bútorokat lassan elkezdtem dobozolni; minden tárgyhoz emlékek kötöttek: Dóra első rajza az óvodából; Máté kis cipője; egy régi családi fotó karácsonyról.

Egy héttel később Dóra mégis visszajött hozzám. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Anya… Sajnálom, hogy kiabáltam veled – mondta halkan.

Megöleltem őt. – Én is sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.

– Csak… félek attól, hogy egyedül maradok mindenben – suttogta.

– Nem maradsz egyedül – mondtam neki határozottan. – Mindig itt leszek neked. De most már neked is meg kell tanulnod bízni magadban.

Dóra bólintott. Láttam rajta: még mindig haragszik rám egy kicsit, de talán megérti majd egyszer a döntésemet.

Azóta eltelt két hónap. A lakásomat eladtam; az idősek otthonában új élet kezdődött számomra. Néha még mindig gyötör a bűntudat: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítek ezzel Dórának – vagy csak magamat védem?

Minden este felteszem magamnak a kérdést: lehet-e egy anya egyszerre igazságos és szerető? Vagy az anyai szeretet mindig áldozattal jár?

Ti mit gondoltok? Vajon önzőség volt ez részemről – vagy éppen így adtam meg neki az esélyt az önállóságra?