„Eladjuk a lakást, mert a menyem külön akar költözni” – Egy anya vallomása a családi széthullásról

– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben idegesen dobolt az ujjával a konyhaasztalon. A kávé kihűlt előtte, én pedig éreztem, hogy valami végzetes dolog következik. A férjem, Laci csak némán bámult ki az ablakon, mintha már előre tudná, hogy ez a beszélgetés mindent megváltoztat.

– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Zsófi… Zsófi azt mondta, hogy külön akar költözni. Nem bírja tovább ezt a közös életet veletek. Szerinte túl sokat szóltok bele mindenbe. És… – Gergő elharapta a mondatot, de már tudtam, mire gondol.

– És? – kérdeztem, miközben a szívem hevesen vert.

– El kell adnunk a lakást. Azt mondja, neki is jár valami, ha már együtt élünk itt. Különben is, albérletbe mennénk, amíg nem lesz saját otthonunk.

A világ megállt körülöttem. Ez a lakás volt mindenünk. Itt nőtt fel Gergő, itt ünnepeltük az első születésnapját, itt sírtam végig az éjszakákat, amikor beteg volt. És most… most el kell adnunk mindezt? Csak mert a menyem nem bírja elviselni a jelenlétünket?

Laci felállt, és halkan csak annyit mondott:

– Ez nem így működik, fiam. Ez a mi otthonunk is.

De Gergő már nem hallgatott ránk. Aznap este becsapta maga mögött az ajtót, és csak napokkal később jött vissza. Addigra Zsófi már összepakolta a holmijukat, és bejelentette: ha nem adjuk el a lakást, ő elköltözik Gergővel együtt.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De aztán jött az igazi csapás: Gergő engem hibáztatott mindenért.

– Miattatok kell most albérletbe mennünk! Ha nem lennétek ilyen makacsok, már rég lehetne saját otthonunk! – kiabálta egy este, amikor próbáltam vele beszélni.

– Gergő, mi csak jót akartunk neked… – suttogtam könnyek között.

– Nekem? Vagy magatoknak? Mindig csak az számított, amit ti akartatok! Soha nem kérdeztétek meg, én mit szeretnék! – vágta hozzám.

Ott álltam a sötét előszobában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját életemben. Hogy lehet az, hogy mindent odaadtam ennek a gyereknek – szeretetet, törődést, áldozatot –, és most mégis én vagyok a hibás mindenért?

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Túl sokat vártunk tőle? Túl szigorúak voltunk? Vagy épp ellenkezőleg: túl engedékenyek voltunk vele és Zsófival?

Emlékszem arra a napra is, amikor Gergő először mutatta be nekünk Zsófit. Egy csendes lány volt, mindig mosolygott, de sosem nézett igazán a szemembe. Akkor még azt hittem, majd összecsiszolódunk. De ahogy telt az idő, egyre több volt a feszültség.

– Anya, ne szólj bele mindenbe! – mondta Gergő egy alkalommal, amikor megjegyeztem valamit Zsófi főztjére.

– Csak segíteni akartam… – próbáltam védekezni.

– Nem kell! – vágta rá Zsófi halkan.

Akkor kezdtem érezni: valami nincs rendben. De hát mit tehet egy anya? Nézi némán, ahogy a fia eltávolodik tőle?

Aztán jött a terhesség híre. Gergő még csak húsz éves volt. Mi Lacival azt szerettük volna, ha előbb tanulna tovább, dolgozna pár évet, megalapozná az életét. De ő másképp döntött. És mi elfogadtuk – hiszen mit tehettünk volna?

Most pedig itt vagyunk: két idősödő ember egy félig üres lakásban, ahol minden sarokban ott bujkál egy emlék. Gergő és Zsófi pedig egy albérletben élnek valahol Újpesten – messze tőlünk, messze mindentől.

Néha felhívom Gergőt. Röviden válaszolgat. Hallom a háttérben Zsófi hangját – fáradtan, ingerülten. A kisunokámat még csak egyszer láttam. Akkor is csak pár percre engedték hozzám.

Laci egyre többet hallgat. Néha azt hiszem, ő is magát hibáztatja. Máskor meg engem okol mindenért.

– Ha nem szóltál volna bele annyit… – mondja néha keserűen.

– Ha te keményebb lettél volna vele… – vágok vissza ilyenkor én is.

De igazából egyikünk sem tudja a választ.

A barátnőim szerint ez ma már így megy: mindenki külön akar élni, mindenki csak magára gondol. De én nem tudok belenyugodni ebbe. Hiszen miért ne lehetne egy család együtt boldog?

A legrosszabb az egészben az üresség. Az este csendje. Az asztalnál két teríték helyett négyet keresek még mindig. A szekrényben ott lóg Gergő régi kabátja – sosem vitte el magával.

Néha álmodom arról, hogy egyszer majd visszajönnek. Hogy újra együtt leszünk mindannyian – nevetve, veszekedve, de együtt. De aztán felébredek, és rájövök: ez már csak álom marad.

Vajon tényleg mi vagyunk a hibásak? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet még menteni egy családot ennyi törés után?