Éjfélkor csörgött a telefon – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott a családomban
– Miért nem tudsz egyszer az életben időben ideérni, Anna? – csattant fel anyósom, Márta néni, ahogy beléptünk a lakásába. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha ő is szégyellte volna magát helyettem. A karomban ott szuszogott a hat hónapos kislányunk, Lili, akit próbáltam óvni minden feszültségtől, de a levegőben vibrált a harag.
Aznap este minden olyan átlagosnak indult. Szombat volt, Márta néni ragaszkodott hozzá, hogy együtt vacsorázzunk. Azt hittem, ha elég kedves vagyok, talán végre elfogad engem is családtagnak. De Márta néni sosem felejtette el megjegyezni, hogy „bezzeg az ő idejében” mennyivel jobban csináltak mindent. A leves túl sós volt, Lili túl hangosan sírt, én pedig túl sokat beszéltem.
A vacsora után Gábor kiment cigizni az erkélyre, én pedig próbáltam elaltatni Lilit a vendégszobában. Márta néni bejött utánam, és halkan, de annál élesebben szólt hozzám:
– Anna, nem gondolod, hogy túl fiatal vagy még ahhoz, hogy gyereket nevelj? Nézd meg magad! Folyton fáradt vagy, a lakásotokban rendetlenség van, Gábor is panaszkodik néha…
Éreztem, ahogy a düh végigfut a gerincemen. De csak annyit mondtam:
– Köszönöm a véleményedet, de jól vagyunk így is.
Márta néni csak legyintett és kiment. Azt hittem, ezzel vége is a napnak. De tévedtem.
Éjfél körül már otthon voltunk. Lili végre elaludt, Gábor is beájult az ágyba. Én még pakolásztam a konyhában, amikor megszólalt a telefonom. Márta néni neve villogott a kijelzőn. Furcsa volt – sosem hív ilyen későn.
– Anna! – kiabált bele a telefonba. – Azonnal gyere vissza! Elvitted a családi ékszereket! Tudom, hogy te voltál!
Először azt hittem, rosszul hallok. – Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
– Ne játszd meg magad! A gyűrűm eltűnt! Csak te lehettél ott!
A szívem hevesen vert. Gábor felriadt a zajra. Elmondtam neki, mi történt. Ő csak annyit mondott:
– Menjünk vissza, tisztázzuk le.
Az autóban síri csend volt. Lili felébredt és sírt, én próbáltam nyugtatni magam és őt is. Amikor odaértünk Márta nénihez, már ott volt két rendőr is.
– Jó estét kívánok! – mondta az egyik rendőr. – Bejelentést kaptunk lopásról.
Márta néni remegő kézzel mutogatott rám: – Ő volt! Csak ő lehetett!
Gábor próbált közbelépni: – Anya, ez őrültség! Anna soha nem tenne ilyet!
De Márta néni hajthatatlan volt. A rendőrök udvariasan megkértek minket, hogy menjünk be a kapitányságra jegyzőkönyvet felvenni. Ott ültem egy hideg széken, Lilit ringattam a karomban hajnalban, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.
A kihallgatás alatt újra és újra elmondtam: nem vettem el semmit. Gábor mellettem ült és fogta a kezemet. Márta néni viszont egyre hangosabban követelte az igazát.
Végül hajnalban kiderült: az ékszer egy régi kabát zsebében volt. Márta néni elfelejtette, hogy oda tette el tavaly tél végén.
A rendőrök bocsánatot kértek tőlünk. Gábor dühösen fakadt ki:
– Anya, ezt hogy tehetted Annával? Hogy gondolhattad ezt róla?
Márta néni csak némán állt ott, mintha most döbbent volna rá mindenre.
Hazafelé menet Lili végre elaludt az autóban. Én csak ültem és néztem ki az ablakon. A szívemben valami végleg eltört azon az éjszakán.
Azóta sem tudom eldönteni: lehet-e még valaha igazi családunk? Meg lehet bocsátani annak, aki újra és újra átlépi a határokat? Ti mit tennétek a helyemben?