Egyetlen pillanat alatt minden megváltozott: amikor a férjem összeesett az udvaron, az életem rémálommá vált – mégsem tudom elhagyni őt
– Jaj, Zoli, ne szórakozz már, gyere be, mindjárt kész a vacsora! – kiáltottam ki az ablakon, miközben a fazékban fortyogott a paprikás krumpli. A nap már lebukóban volt, az udvaron hosszú árnyékokat vetettek a diófa ágai. Zoli, a férjem, mindig is szeretett kint dolgozni, a kert volt az ő birodalma. Magas volt, erős, olyan férfi, akire mindenki felnézett. A szomszédok is gyakran mondták: „Bea, te aztán szerencsés vagy ezzel a Zolival!”
Aznap azonban valami megváltozott. Egy pillanat alatt. Egy hangos puffanás hallatszott kintről. Először azt hittem, csak elejtett valamit. De amikor nem válaszolt a nevemre, valami hideg félelem futott végig rajtam. Kirohantam az udvarra. Ott feküdt a fűben, mozdulatlanul, arca eltorzult.
– Zoli! – sikítottam, és térdre estem mellette. – Zoli, hallasz engem? Kérlek! – A kezeim remegtek, ahogy próbáltam felemelni a fejét. A szomszéd, Marika néni átszaladt a kerítésen.
– Hívom a mentőket! – kiáltotta.
A következő órák ködösek. Mentőautó szirénája, kórházi folyosók fehér fényei, orvosok komor arca. „Stroke” – mondta az egyik orvos halkan. „Azonnali beavatkozás kell.”
Aznap este egyedül ültem a kórházi váróban, a telefonom kijelzőjén Zoli fényképe világított. A kép még tavaly nyáron készült, egy balatoni nyaraláson. Mosolygott rajta, karja lazán átölelte a derekamat. Most pedig ott feküdt egy kórházi ágyon, féloldalára bénulva.
A következő hetekben minden napomat a kórházban töltöttem. Reggelente vittem neki friss ruhát, délutánonként próbáltam etetni. Néha rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, és mintha mondani akart volna valamit – de csak értelmetlen hangok jöttek ki a száján.
A családunk széthullott. A lányom, Dóri tizennyolc évesen érettségizett volna, de most inkább otthon maradt segíteni. Az anyósom minden nap hívogatott: „Bea, mi lesz így Zolival? Nem lehetne valami otthonápolási intézetbe vinni?”
– Nem viszem sehova! – vágtam rá dühösen. – Ő az én férjem!
De éjszakánként, amikor már mindenki aludt, magam is elbizonytalanodtam. Hány évig lehet ezt bírni? Minden reggel pelenkázni egy felnőtt férfit? Minden este újra és újra elmagyarázni neki, hogy hol van? Néha úgy éreztem, mintha egy idegennel élnék együtt.
A barátaink lassan eltűntek mellőlünk. Eleinte még jöttek látogatni, hoztak süteményt vagy egy üveg bort. De ahogy múltak a hónapok, egyre kevesebben jelentkeztek. Talán nem tudtak mit kezdeni Zoli új állapotával. Talán csak féltek attól, hogy velük is megtörténhet.
Egyik este Dóri leült mellém a konyhában.
– Anya… nem gondoltál arra, hogy… hogy elengedd apát? – kérdezte halkan.
– Hogy érted ezt? – néztem rá döbbenten.
– Hogy… talán jobb lenne neki is egy intézetben. Neked is könnyebb lenne…
– Nem! – csattantam fel túl hangosan. – Nem hagyom magára!
De belül sírtam. Mert tudtam: Dórinak igaza van. Már nem vagyok az az erős nő, aki mindent kibír. Egyre többször kapom magam azon, hogy irigylem azokat, akiknek „csak” hétköznapi gondjaik vannak: számlák, dugóban ülés vagy veszekedés a kamasz gyerekkel.
Zoli néha rám mosolyog. Olyankor egy pillanatra visszakapom azt az embert, akit szerettem. De aztán újra elvész a tekintete valahol messze.
Az anyósom egyre többször hozza szóba: „Bea, te még fiatal vagy… nem gondoltál arra, hogy új életet kezdj?”
De hogyan kezdhetnék új életet? Hogyan hagyhatnék magára valakit, aki rám van utalva? Hol van az a határ, ahol már nem önfeláldozat a kitartásom, hanem önpusztítás?
Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy Zoli sír mellettem az ágyban. Nem tudtam megnyugtatni. Csak ültem mellette és simogattam a haját.
– Sajnálom… – suttogta halkan, alig érthetően.
Ez volt az első szó hónapok óta.
Akkor rájöttem: ő is szenved. Nem csak én veszítettem el a régi Zolit – ő is elvesztette önmagát.
Most itt ülök az ablakban és nézem az udvart. A fű már rég nem olyan rendezett, mint régen volt. De Zoli még mindig itt van velem.
Vajon meddig lehet kitartani szeretetből? Hol van az a pont, amikor már nem önzés gondolni magamra? Ti mit tennétek a helyemben?