Egyetlen mondat a férjemtől romba döntötte az életem: Hogyan éltem túl a legnagyobb árulást?

– Nem szeretlek már, Zsófi. – A férjem hangja olyan halkan csendült fel a konyhában, hogy először azt hittem, csak képzelem. A reggeli kávém még gőzölgött a kezemben, a kisfiunk, Marci, az asztalnál játszott a műanyag autóival. A nap ugyanúgy indult, mint bármelyik másik, de abban a pillanatban minden megváltozott.

– Mit mondtál? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna. Talán tényleg nem akartam érteni. Bence rám nézett, a szemei fáradtak voltak, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen.

– Nem szeretlek már – ismételte meg. – Próbáltam elmondani korábban is, de sosem volt rá alkalom.

A szívem összeszorult. Azt hittem, csak egy rossz napja van. Hogy majd megbeszéljük. Hogy csak egy vita lesz, mint annyiszor. De Bence arca komoly volt. Nem volt benne harag vagy düh, csak végtelen fáradtság és lemondás.

Aznap este órákig ültem a fürdőszobában, a csempének támaszkodva. Hallottam, ahogy Marci halkan horkol a szobájában, Bence pedig a nappaliban pakolta össze a holmiját. Egyetlen mondat – ennyi kellett ahhoz, hogy minden, amit biztosnak hittem, szertefoszoljon.

A következő hetekben úgy éltem, mint egy robot. Felkeltem, reggelit készítettem Marcinak, elvittem az oviba, dolgoztam az irodában – mintha semmi sem történt volna. De minden este, amikor becsuktam magam mögött a lakás ajtaját, rám tört az üresség. A barátnőim próbáltak segíteni: „Zsófi, erős vagy! Majd túljutsz rajta!” – mondta Dóri. De én csak bólintottam és mosolyogtam rájuk.

Egyik este anyám hívott fel.

– Kislányom, mi történt? Bence olyan furcsán viselkedett múltkor.

– Semmi – hazudtam automatikusan. Nem akartam hallani a csalódottságot a hangjában. Ő mindig azt mondta: „A házasság munka. Meg kell dolgozni érte.” De mit lehet tenni akkor, ha az egyik fél már nem akar dolgozni rajta?

A legnehezebb Marcinak volt elmagyarázni. Egyik este odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, apa miért nem alszik itthon?

– Apa most máshol lakik egy ideig – próbáltam nyugodt maradni. – De nagyon szeret téged.

– És téged is? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit felelni.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A főnököm, Gábor többször is megkérdezte:

– Zsófi, minden rendben?

– Persze – vágtam rá mindig. De közben azon gondolkodtam: vajon hányan járnak még úgy ebben az országban, mint én? Hány nő ül esténként egyedül egy panellakásban Budapesten vagy Szegeden vagy Debrecenben, és próbálja összerakni az életét?

Egyik péntek este Bence átjött Marciért. Épp a kabátját adtam rá a kisfiamra, amikor Bence megszólalt:

– Zsófi… Sajnálom. Nem akartam bántani.

Felnéztem rá. Láttam rajta a bűntudatot – de már nem volt visszaút.

– Tudod mit sajnálok? – kérdeztem halkan. – Hogy nem mondtad el előbb. Hogy nem próbáltad megmenteni velünk együtt.

Bence csak lehajtotta a fejét.

Aznap este először sírtam igazán hangosan. Nem csak Bencét sirattam el – hanem azt az életet is, amit együtt terveztünk. A közös balatoni nyarakat, a karácsonyokat anyáméknál, Marci első iskolanapját…

A válás gyorsan ment. Magyarországon ma már nem kell sokat magyarázkodni: ha mindketten akarják, megy minden papíron. Az ügyvédünk, Katalin néni régi családi barát volt.

– Zsófikám, ne hagyd el magad! – mondta mindig biztatóan.

De hogyan ne hagyjam el magam? Amikor minden reggel úgy ébredtem fel, hogy nincs mellettem senki? Amikor Marci minden második hétvégén apánál van? Amikor a barátaim lassan elmaradoznak mellőlem?

Egy nap azonban valami megváltozott bennem. Marci az oviban rajzolt egy képet: hárman voltunk rajta kézen fogva.

– Ez miért ilyen szép? – kérdeztem tőle.

– Mert így vagyunk boldogok – válaszolta mosolyogva.

Rájöttem: neki még mindig mi vagyunk a családja. Akkor is, ha már nem élünk együtt.

Elkezdtem újra élni. Elmentem futni Margit-szigetre Dórival. Megtanultam főzni olyan ételeket, amiket mindig is ki akartam próbálni. Néha még nevetni is tudtam újra.

De esténként még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon hol rontottuk el? Mit tehettem volna másképp? És vajon lesz-e valaha újra olyan valaki az életemben, aki igazán szeret?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak előre lehet nézni?