Egyedül maradtam a menyemmel: Amikor a család árnyai előbújnak

– Miért nem veszi fel Márk a telefont? – kérdeztem magamtól már harmadszor aznap, miközben Katának próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. A konyhában ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. Katának már gömbölyödött a hasa, és minden mozdulatában ott volt az anyaság csendes várakozása. De valami mégis feszélyezett. Nem csak az, hogy a fiam napok óta nem jelentkezett, hanem az is, ahogy Katka rám nézett – mintha valamit titkolna.

– Anya, ne aggódj, Márk biztosan csak elfoglalt – mondta halkan, de a hangjában volt valami furcsa. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és mintha egy idegen nézett volna vissza rám.

Aznap este, amikor Katka elment zuhanyozni, véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján. Nem akartam olvasni, de ott világított a képernyőn: „Holnap mindent elmondunk neki. Már nem bírjuk tovább.” A feladó neve: Zsófi. Zsófi? A legjobb barátnője. Az üzenet egyszerű volt, de a szívem hevesen kezdett verni. Mit akarnak elmondani? És kinek?

Az éjszaka álmatlanul telt. A ház csendje szinte fojtogató volt. Hallottam Katka halk sírását a szobájából, de nem mertem bemenni hozzá. Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Főztem neki teát, megkérdeztem, hogy érzi magát. Ő csak bólintott, és kerülte a tekintetemet.

Délután csöngettek. Zsófi állt az ajtóban, idegesen toporgott.

– Beszélnünk kell – mondta Katkának, de én is ott maradtam.

– Anyu… – kezdte Katka remegő hangon –, van valami, amit tudnod kell.

A világ megállt egy pillanatra. Zsófi leült mellé, és egymás kezét fogták.

– Márk… nem az az ember, akinek hiszed – mondta Zsófi halkan. – Márk… megcsalt Katkával. És most… most nem tudjuk, ki az apa.

A levegő kiszökött a tüdőmből. A fejem zúgott. Csak néztem rájuk döbbenten.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam.

Katka sírni kezdett.

– Sajnálom… Nem akartam így… De félek. Félek attól, hogy ha megszületik a baba, minden kiderül.

– És Márk? Ő tudja? – kérdeztem.

– Nem… Nem tudja biztosan. De azt mondta, ha kiderülne, elhagyna engem… és téged is – zokogta Katka.

A szívem összeszorult. Az én fiam ilyen lenne? Az én Márkom? Az a fiú, akit annyi szeretettel neveltem?

Napokig csak bolyongtam a lakásban. Katka bezárkózott a szobájába, én pedig próbáltam összerakni a darabokat. Eszembe jutottak azok az apró jelek: Márk elforduló tekintete, Katka feszültsége, Zsófi gyakori látogatásai. Mindig azt hittem, hogy nálunk ilyen nem történhet meg.

Egyik este Katka odajött hozzám.

– Anya… Mit tegyek? Félek egyedül maradni. Félek attól is, hogy elveszítem ezt a családot.

Megfogtam a kezét.

– Én sem tudom, mit tegyek – mondtam őszintén. – De azt tudom, hogy nem hagylak magadra.

A következő napokban próbáltunk beszélgetni. Volt, hogy sírtunk együtt. Volt, hogy csak ültünk egymás mellett némán. Közben Márk egyszer sem hívott fel.

Egy hét múlva végre hazajött. Feszült volt a légkör. Leültünk hárman az asztalhoz.

– Mi történt veletek? – kérdezte Márk idegesen.

Katka remegve kezdett beszélni.

– Márk… Nem vagyok biztos benne… hogy te vagy az apa.

Márk arca elsápadt.

– Ez valami vicc? – kiabálta. – Hogy lehetsz ilyen? Hogy tehetted ezt velem?

Katka zokogva rohant ki a szobából. Én ott maradtam Márkkal.

– Fiam… – kezdtem halkan –, mindannyian hibáztunk valahol. De most segítenünk kell egymásnak.

Márk dühösen felállt.

– Nekem ebből elegem van! Nem akarok erről többet hallani! – és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este Katka mellett ültem az ágyon.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam:

– Egy család vagyunk… vagy legalábbis annak kéne lennünk.

Azóta eltelt néhány hét. Márk elköltözött egy időre. Katka nálam maradt. Néha úgy érzem, minden darabokra hullott körülöttem. De amikor ránézek Katka hasára, arra gondolok: talán ez az új élet ad majd értelmet mindannak, amin keresztülmentünk.

Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Lehet-e újra család az, ami egyszer már széthullott? Ti mit tennétek a helyemben?