Egyedül a kertben: Amikor a távolság közelebb hozza a szíveket

– Miért nem jössz haza, Zsófi? – kérdeztem a telefonba, miközben a muskátlikat locsoltam a verandán. A hangom remegett, de próbáltam nem éreztetni vele, mennyire hiányzik.

– Anya, tudod, hogy most nem lehet – válaszolta fáradtan. – A munka, az albérlet, meg hát… Pesten minden olyan bonyolult.

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. De amikor az ember hetvenkét évesen marad egyedül egy kisvárosi házban, ahol minden sarokban ott bujkál egy emlék – a férjem nevetése, Zsófi gyerekkori rajzai a falon –, akkor az idő inkább csak mélyíti a hiányt.

A kert lett a menedékem. Ott legalább én dönthettem: mikor ültetek új rózsát, mikor metszegetem a szőlőt. A föld illata, a madarak csicsergése – ezek voltak az én társaságaim. Néha elképzeltem, hogy Zsófi ott ül mellettem, ahogy régen, amikor még kislány volt. Akkoriban minden nyáron együtt szedtük le az első epret, és ő mindig azt mondta: „Anya, egyszer majd nekem is lesz ilyen kertem!”

Most meg… csak telefonon beszélünk. Néha napokig nem hív. Tudom, hogy dolgozik, hogy nehéz neki is. De amikor este leülök a konyhában, és csak egy tányért veszek elő vacsorára, összeszorul a szívem.

Egyik reggel furcsa zajra ébredtem. Kimentem a kertbe, és láttam, hogy valaki átmászott a kerítésen. Egy fiatal fiú állt ott, koszos ruhában, riadtan nézett rám.

– Mit keresel itt? – kérdeztem szigorúan.

– Bocsánat… csak… nagyon éhes vagyok – hebegte.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott Zsófi: mi lenne, ha ő kerülne ilyen helyzetbe idegenben? Behívtam a fiút, adtam neki enni. Kiderült, hogy Gergőnek hívják, tizenhét éves, és megszökött otthonról. Nem volt hova mennie.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon jó dolgot tettem? Vagy csak kihasználják az öregasszonyt? De amikor Gergő másnap segített nekem felásni az ágyást, és közben mesélt az életéről – az alkoholista apjáról, az anyjáról, aki már nem él –, rájöttem: mindannyian keresünk valakit vagy valamit, amihez tartozhatunk.

Zsófit felhívtam.

– Képzeld el, befogadtam egy fiút pár napra – mondtam neki.

– Anya! Te teljesen megőrültél? Mi van, ha bajt csinál?

– Lehet… De tudod, milyen magányos vagyok itt. És ő is az.

Csend lett a vonalban. Aztán Zsófi halkan megszólalt:

– Sajnálom, hogy nem tudok többet veled lenni.

– Nem baj – mondtam –, csak néha jó lenne hallani a hangodat.

A következő hetekben Gergő segített nekem a kertben. Megtanítottam neki, hogyan kell palántázni paradicsomot, hogyan kell metszeni az öreg almafát. Néha együtt főztünk lecsót vacsorára. A szomszédok persze suttogtak: „Mit keres egy ilyen suhanc Marika néninél?” De nem törődtem velük.

Egy este Gergő megkérdezte:

– Maga miért van egyedül?

Elmeséltem neki mindent: hogyan halt meg a férjem öt éve, hogyan költözött el Zsófi Budapestre jobb élet reményében. Hogy mennyire fáj az üresség esténként.

– Az én anyám is mindig azt mondta: „Majd ha nagy leszel, megérted.” Most már értem – mondta csendesen.

Aztán egy nap Gergő eltűnt. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Köszönöm mindent, Marika néni! Megpróbálok új életet kezdeni.”

Üres lett újra a ház. De valami mégis megváltozott bennem. Már nem féltem annyira az egyedülléttől. Tudtam: amit adtam Gergőnek – egy tál meleg ételt, egy kis törődést –, azt talán egyszer Zsófi is visszakapja valakitől ott Pesten.

Pár héttel később váratlanul csengett a telefonom.

– Anya… Szeretnék hazajönni hétvégére. Hiányzol.

A hangja meleg volt és közeli. Könnyek szöktek a szemembe.

– Gyere csak! Már főzöm is a kedvenc lecsódat!

Amikor Zsófi megérkezett, először csak álltunk egymással szemben az ajtóban. Aztán átöleltük egymást hosszasan. Éreztem: most először igazán értjük egymást.

Azóta minden héten beszélünk telefonon. Néha csak pár percet, de már nem érzem azt a távolságot köztünk. Megtanultam: néha el kell engedni azt, akit szeretünk – de sosem szabad feladni a reményt.

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány nagymama várja haza a gyermekét? És vajon tényleg csak a távolság választ el minket egymástól – vagy inkább a kimondatlan szavak?