Egy vesztett vesével, de megtalált szívvel – amikor az élet második esélyt ad, de a boldogság nem garantált

– Miért pont én? – kérdeztem magamtól, miközben a Semmelweis Egyetem Transzplantációs Klinikájának fehér csempés folyosóján ültem. A plafon neonfénye vibrált, a kezem remegett. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Gábor, ne keverd magad idegenek dolgaiba!” De amikor megláttam Annát, ahogy az ablaknál ült, beesett arccal, reménytelenül bámulva a szürke februári esőt, valami átkattant bennem.

– Maga az? – szólított meg halkan, mintha attól félne, hogy a hangja összetöri a csendet. – Gábor?

Bólintottam. Nem tudtam mit mondani. Csak leültem mellé, és néztem, ahogy az ujjai idegesen babrálnak egy kopott kabátgombbal.

Anna harmincnégy éves volt, két gyerekkel, egyedülálló anya. A veséi felmondták a szolgálatot, és az orvosok szerint már csak hónapjai voltak hátra. A családja nem volt alkalmas donornak. Én egy hirdetésre jelentkeztem: „Életet adnék – vesét keresünk.” Nem voltam hős, csak valaki, aki túl sokat gondolkodik az élet értelmén.

A vizsgálatok után kiderült: kompatibilisek vagyunk. Anna anyja zokogva ölelt át a kórteremben. Az én apám csak annyit mondott: „Remélem, nem bánod meg.”

A műtét reggelén Anna keze az enyémbe csúszott.
– Ha nem élem túl… – kezdte.
– Ne mondj ilyet – vágtam rá gyorsan.
– Akkor is köszönöm – suttogta.

A műtét sikerült. Anna arca napról napra visszanyerte a színét. A gyerekei rajzokat hoztak nekem: „Köszönjük, hogy megmentetted anyát!” Egyre többet beszélgettünk. Eleinte csak a kontrollvizsgálatok miatt találkoztunk, aztán már csak úgy is. Egyik este Anna felhívott:
– Gábor, elromlott a bojlerem… Tudnál segíteni?

Ott ültem a fürdőszoba padlóján, csavarhúzóval a kezemben, miközben Anna nevetve mesélte, hogy a lánya szerelmes lett az óvodában. Aztán egyszer csak csend lett. Anna rám nézett.
– Tudod, néha azt érzem, mintha mindig is ismertünk volna egymást.

A kapcsolatunk lassan átalakult. Már nem csak donor és recipiens voltunk. Együtt mentünk kirándulni Dobogókőre, főztünk gulyást a gyerekekkel, és esténként órákig beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Anna újra dolgozni kezdett egy könyvtárban. Én is más szemmel néztem a világot: mintha minden nap ajándék lenne.

De nem mindenki örült ennek. Az anyám ridegen fogadta Annát:
– Nem gondolod, hogy kihasznál téged?
Az apám csak annyit mondott: „Most már tényleg összekötöttétek az életeteket.”
Anna exférje is felbukkant: féltékeny lett rám, és el akarta vinni a gyerekeket.

Egyre több lett a feszültség. Anna fáradtabb lett, gyakran fájt a feje. Az orvosok szerint kilökődési reakció lépett fel – újabb gyógyszerek, újabb remények és félelmek.

Egy este Anna sírva hívott fel:
– Nem akarom, hogy miattam szenvedj! Ha újra beteg leszek… nem akarom, hogy végignézd.
– De hát együtt vagyunk ebben! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Nem tudom… talán jobb lenne mindkettőnknek külön.

Aznap éjjel órákig jártam Budapest utcáit. Az eső verte az aszfaltot, és én azon gondolkodtam: vajon tényleg önzetlen voltam? Vagy csak menekültem valami elől? Anna nélkül üres lett minden napom. Próbáltam dolgozni, barátokkal találkozni, de mindenhol őt láttam.

Pár hónappal később kaptam egy képeslapot Annától:
„Köszönöm az életet. Most már tényleg élek – nélküled is.”

Azóta is gyakran gondolok rá. Vajon jól döntöttünk? Lehet-e igazán elengedni azt, akivel ennyire összefonódott az életünk?

„Ha újra kezdhetném… vajon megint odaadnám-e a vesémet? És vajon elég-e egy szerv ahhoz, hogy két ember örökre összetartozzon?”