Egy váratlan jócselekedet a budapesti teázóban: Hogyan változtatta meg egy idegen gesztusa az életemet?

– Miért pont én? – kérdeztem magamtól, miközben a harmadik csésze forró teát vittem ki az asztalokhoz a belvárosi teázóban. A pult mögött Vera már megint csak a telefonját nyomkodta, miközben nekem kellett egyedül kiszolgálnom a délutáni rohamot. Az arcomon feszültség, a szívemben harag – nem csak rá, hanem az egész világra.

Aznap reggel is veszekedéssel indult a nap. Anyám már megint azt hajtogatta, hogy miért nem keresek rendes állást, miért nem vagyok olyan, mint a nővérem, Ágnes, aki már két gyereket nevel és könyvelőként dolgozik egy nagy cégnél. „Te csak ábrándozol, Zsófi! Egy teázóban dolgozol, mintha ez lenne az élet csúcsa!” – szólt utánam, miközben becsaptam magam mögött az ajtót.

A teázóban sem volt jobb a helyzet. Vera folyton rám tolta a munkát, a főnök, Laci bácsi pedig csak akkor jelent meg, ha valami nem tetszett neki. Aznap délután különösen sok vendég jött be – turisták, diákok, egy-két magányos öregúr. A levegőben keveredett a jázmintea illata és a feszültség.

Egy idősebb férfi ült le az ablak mellé. Szürke kabátja kopott volt, de a tekintete meleg és kíváncsi. Amikor odamentem hozzá, mosolyogva rendelt egy csésze fekete teát és egy szelet mákos bejglit.

– Köszönöm, kisasszony – mondta halkan. – Rég jártam már ilyen helyen.

A hangja valahogy megnyugtatott. Ahogy kiszolgáltam őt, észrevettem, hogy Vera a pult mögött hangosan sóhajtozik.

– Zsófi, nem tudnál gyorsabban mozogni? – szólt oda gúnyosan. – Még egy ilyen napot nem bírok ki melletted!

Összeszorítottam a fogam. Legszívesebben visszaszóltam volna, de csak bólintottam és mentem tovább. A vendégek türelmetlenül doboltak az asztalon, valaki már reklamált is.

Aztán hirtelen minden lelassult. Az idősebb férfi felállt, odajött hozzám és csendesen ezt mondta:

– Látom, nehéz napod van. Tudod, néha egy mosoly többet ér minden szónál.

Meglepődtem. Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Amikor elment, Laci bácsi odahívott magához.

– Zsófi, gyere ide! – szólt rám szokatlanul kedves hangon.

Odamentem hozzá félve, hogy most is valamiért leszid.

– Az az úr kifizette minden vendég fogyasztását ma délutánra. Azt mondta, hogy szeretné, ha tudnád: vannak még jó emberek a világon.

Nem hittem el. Körbenéztem: mindenki mosolygott, még Vera is elhallgatott egy pillanatra.

Aznap este hazafelé menet végig azon gondolkodtam: miért pont velem történt ez? Miért pont akkor, amikor már majdnem feladtam mindent?

Otthon anyám várt rám. Már nem kiabált, csak csendben nézett rám.

– Fáradtnak tűnsz – mondta halkan.

– Ma valaki megmutatta nekem, hogy még van remény – válaszoltam könnyes szemmel.

Leültem mellé az asztalhoz. Nem beszéltünk sokat, de úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna köztünk.

Másnap reggel Ágnes hívott fel.

– Hallottam anyutól, hogy rossz napod volt tegnap. Ha gondolod, ugorj át hozzánk hétvégén. Sütök neked valamit.

Elmosolyodtam. Talán mégis van értelme küzdeni. Talán nem kell mindig megfelelni mások elvárásainak.

A teázóban is más lett a hangulat. Vera ugyan még mindig morgott néha, de mintha ő is meglágyult volna egy kicsit. Laci bácsi pedig először dicsért meg: „Jól kezeled a nehéz helyzeteket, Zsófi. Büszke vagyok rád!”

Azóta is gyakran eszembe jut az idegen férfi arca és szavai. Vajon tudta, mennyit jelentett nekem az a gesztus? Vajon hányan vagyunk még így ebben a városban – elveszve a mindennapokban, várva egy apró csodára?

Néha azon gondolkodom: ha én is adhatnék valakinek egy ilyen pillanatot… Talán egyszer majd megteszem.

Ti mit gondoltok? Volt már olyan napotok, amikor egy idegen kedvessége mindent megváltoztatott? Vagy ti voltatok azok, akik segítettek valakin? Írjátok meg nekem – talán együtt könnyebb megtalálni a reményt ebben a zűrzavaros világban.