Egy üzenet mindent megváltoztatott: Negyven év házasság után újra kellett hinnem a szerelemben

– Ez meg mi? – kérdeztem magamtól, miközben remegő kézzel tartottam Gábor telefonját. Nem szokásom a telefonját nézegetni, de aznap este, amikor a fürdőben volt, egy üzenet villant fel a kijelzőn: „Köszönöm a tegnapit, jó volt újra beszélgetni.” Egy bizonyos „Ági” írta. A szívem hevesen vert, mintha húsz évvel fiatalabb lennék, de nem a szerelemtől, hanem a félelemtől.

Negyven éve vagyunk házasok. Gáborral a főiskolán ismerkedtünk meg, én akkor húsz voltam, ő huszonhárom. Együtt jártunk a legendás Fészek Klubba, hajnalig táncoltunk, és azt hittük, az élet örökké tartó buli lesz. Aztán jöttek a gyerekek: Zsófi és Misi. Felépítettük a közös életünket egy zuglói panelban, majd később egy kis családi házban. Minden nehézség ellenére – anyagi gondok, betegségek, veszekedések – mindig egymás mellett maradtunk.

Most, hogy a gyerekek kirepültek, újra ketten maradtunk. A ház csendesebb lett, néha túl csendes is. Gábor sokat dolgozott még nyugdíjasként is, én pedig próbáltam kitölteni az űrt kertészkedéssel és barátnőkkel. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd attól rettegek, hogy elveszíthetem őt.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak figyeltem őt vacsora közben: ugyanúgy mosolygott rám, mint mindig, ugyanúgy megkérdezte, hogy ízlik-e a rakott krumpli. De én már máshogy néztem rá. Vajon tényleg ismerem őt? Vagy csak azt az embert látom benne, akit látni akarok?

Másnap reggel nem bírtam tovább.
– Gábor, ki az az Ági? – kérdeztem halkan.
Láttam rajta a meglepetést – vagy talán a félelmet? –, ahogy rám nézett.
– Ági? Ja… hát ő egy régi kolléganőm a könyvtárból. Tegnap összefutottunk a piacon, beszélgettünk egy kicsit.
– És erről miért nem meséltél?
– Nem gondoltam, hogy fontos lenne – vonta meg a vállát.

De nekem fontos volt. Aznap egész nap azon járt az agyam: vajon tényleg csak ennyi? Vagy több van mögötte? Elkezdtem figyelni minden mozdulatát, minden szavát. Olyan lettem, mint egy féltékeny kamaszlány.

A barátnőm, Marika szerint túlreagálom.
– Negyven év után? Ugyan már! Ha eddig nem csalt meg, most sem fog – mondta nevetve.
De én nem tudtam elengedni. Este újra szóba hoztam.
– Gábor, őszintén… van valami köztetek?
Felállt az asztaltól és rám nézett.
– Sára, te vagy az életem. Soha nem volt más. De néha jólesik valakivel beszélgetni… valakivel, aki nem ismer úgy, mint te.
Ez fájt. Mert rájöttem: talán én is hibás vagyok. Az utóbbi években annyira beletemetkeztem a saját magányomba és félelmeimbe, hogy elfelejtettem igazán figyelni rá.

A következő napokban próbáltam visszatalálni hozzá. Meghívtam sétálni a Városligetbe, elmentünk együtt moziba – mint régen. Eleinte feszengős volt minden pillanat, de lassan újra megtaláltuk egymást. Egy este Gábor megfogta a kezem.
– Tudod, Sára… néha attól félek, hogy már nem vagyok elég neked. Hogy te is keresel valami újat.
Ez meglepett. Mindig azt hittem, csak én félek az elmúlástól és az öregedéstől. De kiderült: ő is ugyanúgy fél.

Egyik este Zsófi felhívott.
– Anya, minden rendben veletek? Olyan furcsa voltál múltkor.
Elmeséltem neki mindent. Ő csak annyit mondott:
– Szerintem apa szeret téged. De néha kell egy kis izgalom az életbe… még negyven év után is.

Azóta próbálok másképp nézni Gáborra – nemcsak mint férjemre, hanem mint egy önálló emberre is. Néha még mindig elkap a féltékenység vagy a bizonytalanság érzése. De rájöttem: a szerelem nem attól örök, hogy sosem inog meg benne a bizalom. Hanem attól, hogy képesek vagyunk újra és újra egymás mellett dönteni – még akkor is, ha néha meginogunk.

Most itt ülök a teraszon egy pohár borral és nézem Gábort, ahogy a kertben gereblyézik. Vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven év után? Vagy csak illúzió az egész? Ti mit tennétek a helyemben?