Egy új fejezet: Amikor Éva beköltözött Dórához – Egy anya-lánya kapcsolat próbája

– Nem akarok a terhedre lenni, Dóra! – csattantam fel, miközben a botommal dühösen koppantottam a parkettán. A lányom csak sóhajtott, és letette a kávéscsészét az asztalra.

– Anya, ezt már megbeszéltük. Nem vagy te teher. – A hangja türelmes volt, de éreztem benne azt a feszültséget, amit mindig is próbált elrejteni előlem.

Hatvanöt éves vagyok, Éva, egykor tanárnő, most nyugdíjas. Az életemet mindig is önállóan éltem, de egy szerencsétlen esés után – amikor a lépcsőn megcsúsztam a régi házamban – az orvosok azt mondták: ideje segítséget kérnem. A lábam lassan gyógyult, a magány viszont gyorsabban nőtt bennem, mint a fájdalom.

Dóra, az egyetlen lányom, már régóta Budapesten él. Sikeres ügyvéd, két gyerekkel és egy férjjel, akit sosem tudtam igazán elfogadni. Amikor felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, először visszautasítottam. De aztán jött az a hideg januári este, amikor órákig ültem a sötét lakásban, és rájöttem: nincs más választásom.

Az első napok Dóráéknál olyanok voltak, mintha idegenek között lennék. A család minden tagja a saját ritmusában élt: reggel rohanás, este csendes telefonnyomkodás. Az unokáim, Lili és Marci, alig szóltak hozzám. A férje, Gábor pedig… nos, ő mindig is tartózkodó volt velem szemben.

Egyik este Dóra bejött a szobámba.
– Anya, minden rendben? – kérdezte halkan.
– Persze – hazudtam. – Csak… furcsa ez az egész.
– Tudom – mondta. – Nekem is az. De megoldjuk együtt.

Azt hittem, könnyebb lesz. De minden apróságon összevesztünk: hogyan főzzük a levest, mikor kell levinni a szemetet, vagy hogy mennyi ideig lehet nézni a tévét vacsora közben. Egy este odáig fajult a dolog, hogy Dóra rám csapta az ajtót.
– Mindig csak kritizálsz! Soha semmi nem jó neked! – kiabálta.
– Mert nem hallgatsz rám! – vágtam vissza könnyekkel a szememben.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lett ilyen távolságtartó a lányom? Eszembe jutottak a régi idők: amikor Dóra kislány volt, mennyit nevettünk együtt. Aztán jött az apja halála, én pedig kemény lettem, szigorú és követelőző. Talán túl sokat vártam tőle…

Másnap reggel Dóra csendben ült velem szemben az asztalnál.
– Emlékszel arra a nyárra Balatonon? – kérdezte hirtelen.
– Hogyne emlékeznék… – mosolyodtam el halványan.
– Akkor voltál utoljára igazán boldog. Azóta mintha mindig csak aggódnál valami miatt.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és hagytam, hogy a könnyeim végiggördüljenek az arcomon.
– Sajnálom – suttogtam végül. – Sajnálom, hogy nem tudtam jobb anya lenni.
Dóra átölelt. Olyan szorosan, mint gyerekkorában.

Aznap valami megváltozott köztünk. Elkezdtem részt venni a család életében: segítettem Lilinek tanulni, Marcival társasoztam esténként. Gáborral is megtaláltuk a közös hangot – kiderült, hogy mindketten szeretjük a régi magyar filmeket.

Persze nem lett minden tökéletes. Voltak még viták és félreértések. De már nem menekültem előlük: beszélgettünk róluk. Megtanultam elfogadni Dóra döntéseit – még ha nem is értettem mindig egyet vele.

Egyik este Lili odabújt hozzám:
– Mama, maradsz velünk sokáig?
– Igen, kicsim. Amíg csak lehet – válaszoltam mosolyogva.

Most már tudom: néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy újra közel kerülhessünk azokhoz, akiket szeretünk. És talán nem is olyan rossz segítséget kérni…

Vajon hányan érzitek úgy néha, hogy túl késő helyrehozni egy családi kapcsolatot? Vagy hogy képesek vagyunk-e igazán megbocsátani egymásnak? Várom a gondolataitokat…