Egy tökéletes ház árnyékában: Amikor a szívem szabadságra vágyott

– Már megint nem sikerült, Anna! – hallottam anyám hangját, ahogy becsapódik mögöttem a fürdőszoba ajtaja. A tükörbe néztem, és csak egy ijedt, könnyes szemű lányt láttam, aki már nem is emlékszik, mikor mosolygott utoljára őszintén. – Miért nem tudsz végre megfelelni? – folytatta, miközben a hajkeféjét idegesen az asztalra csapta. – A te korodban én már kitűnő voltam mindenből, és apád is! Neked is mennie kellene!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy apám is hallja a kiabálást, de ő csak csendben lapozgatta az újságot a nappaliban, mintha semmi sem történt volna. Mindig így volt: anyám viharzott, apám hallgatott, én pedig fuldokoltam a tökéletesség elvárásában.

A mi házunk kívülről olyan volt, mint egy magazinból kivágott kép: rendezett kert, friss festék az ablakokon, muskátli az erkélyen. De belül minden repedezett volt. A szüleim sosem veszekedtek egymással – csak velem. Mindig én voltam a hibás, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ők elképzelték.

Az iskolában is csak a jegyek számítottak. Ha négyest vittem haza, anyám arca megkeményedett. – Ez nem elég! – mondta mindig. – Nem ezért dolgozunk annyit apáddal! Neked jobb életed lesz, ha végre összeszeded magad!

De én nem akartam orvos lenni, mint ők. Nem akartam minden nap fehér köpenyben járni, emberek sorsáról dönteni. Én rajzolni szerettem volna. A ceruzáim és festékeim voltak az egyetlen menedékem ebben a tökéletes börtönben.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, titokban kimentem a kertbe. Leültem a fűbe, és néztem a csillagokat. Azt kívántam, bárcsak valaki meglátná bennem azt a lányt, aki lenni szeretnék – nem azt, akit látni akarnak.

A barátaim sem értették igazán. Réka egyszer megkérdezte:
– Miért nem mondod meg nekik? Miért nem állsz ki magadért?
– Mert félek – suttogtam. – Félek attól, hogy elveszítem őket. Hogy csalódnak bennem.

Aztán jött az érettségi. Anyám már hónapokkal előtte bejelentette:
– Anna, beadtuk a jelentkezésedet az orvosira. Apád is ott tanult, én is ott tanultam. Te is ott fogsz tanulni.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, miközben belül ordítottam.

Az utolsó csepp az volt, amikor megtalálták a rajzaimat. Egy egész mappányi képet rejtettem el a szekrényem mélyén: színes portrékat, álomvilágokat, amiket sosem mertem megmutatni senkinek.

Anyám dühösen lobogtatta meg előttem:
– Ezért nem tanulsz rendesen? Ezért vagy mindig fáradt? Anna, ezek gyerekes ábrándok! Felnőtt nő vagy már!

Akkor tört el bennem valami.
– Nem akarok orvos lenni! – kiáltottam rá először életemben. – Nem akarok úgy élni, ahogy ti akarjátok! Én… én csak boldog akarok lenni!

Apám felállt az újság mögül. Először láttam rajta meglepetést.
– Anna… mi csak jót akarunk neked – mondta halkan.
– De nem kérdeztétek meg soha, hogy én mit akarok! – zokogtam.

Aznap este becsomagoltam néhány ruhát és a rajzaimat egy hátizsákba. Nem tudtam pontosan hová megyek, csak azt tudtam: mennem kell.

Réka befogadott pár napra. Az ő családja más volt: hangosak voltak, néha veszekedtek is, de mindig megölelték egymást lefekvés előtt. Ott éreztem először azt, hogy talán mégsem vagyok rossz ember csak azért, mert más vagyok.

A szüleim persze kerestek. Anyám naponta hívott:
– Anna, gyere haza! Megbeszéljük…
De én még nem voltam kész visszamenni.

Elkezdtem dolgozni egy kis kávézóban a belvárosban. Rajzoltam plakátokat a kirakatba, és néha a vendégeknek is készítettem portrét egy kávé mellé. Először éreztem azt, hogy valamit adhatok másoknak abból, ami bennem van.

Pár hét múlva apám jelent meg a kávézóban. Leült velem szemben.
– Anyád aggódik érted… Én is – mondta csendesen.
– Apa… én nem tudok visszamenni abba a házba úgy, hogy nem lehetek önmagam.
Hosszú csend lett köztünk.
– Tudod… amikor fiatal voltam, én is szerettem volna festeni – vallotta be halkan. – De akkoriban ez még kevésbé volt elfogadott…
Néztem rá döbbenten.
– Akkor miért…?
– Mert azt hittem, ha te sikeres leszel abban, amiben mi is azok lettünk, akkor boldog leszel…

Aznap este először beszélgettünk igazán egymással. Nem oldódott meg minden varázsütésre: anyám még sokáig haragudott rám. De lassan-lassan elkezdtek elfogadni olyannak, amilyen vagyok.

Most már saját kis műhelyem van egy régi pesti bérházban. Néha még mindig hallom anyám hangját a fejemben: „Ez nem elég!” De már tudom: elég vagyok magamnak.

Vajon hányan élnek még mindig mások elvárásai szerint? Hányan mernek kitörni abból a tökéletes börtönből? Ti mit tennétek a helyemben?