Egy tető alatt: Harc a nagymamámért és az igazságért – Egy családi vihar közepén

– Nem akarok beleszólni, de szerintem a nagymamádnak jobb helye lenne egy otthonban – mondta Éva néni, miközben a lépcsőházban összefutottunk. A hangja halk volt, de minden szava élesebben vágott, mint bármelyik kés. Megálltam, a kezem remegett a bevásárlószatyor fülén. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.

Aznap este, amikor hazaértem, a nagymamám már az ablakban ült, mint mindig. A konyhában főtt a húsleves, a lakásban terjengett az ismerős illat. – Jaj, drágám, megint későn jöttél – mondta mosolyogva, de a hangjában ott bujkált az aggodalom. Leültem mellé, és próbáltam elrejteni az arcomon átsuhanó fájdalmat.

Az utóbbi hónapokban egyre nehezebb volt minden. Anyám Németországban dolgozik, apám már régen elment tőlünk. Én maradtam itt, Zuglóban, egy régi bérház harmadik emeletén, hogy gondoskodjak a nagymamáról. A barátaim már rég nem értették, miért nem járok velük bulizni vagy kirándulni. – Miért nem adod be valahova? – kérdezte egyszer Zsófi is, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

De én nem tudtam. A nagymamám nevelt fel engem, amikor anyám éjszakázott a kórházban nővérként. Ő tanított meg olvasni, ő mesélt esténként arról, milyen volt régen az élet Budapesten. Most viszont egyre többször felejti el, hol van a kulcs vagy hogy evett-e már. Néha rám néz, és mintha nem ismerne fel.

Az Éva nénivel való beszélgetés után minden megváltozott. Másnap reggel a lépcsőházban már ketten néztek rám furcsán. Aztán valaki szóvá tette, hogy túl hangosak vagyunk esténként – pedig csak a rádiót hallgatta nagyi, mert attól kevésbé félt egyedül. Egy hét múlva már azt hallottam vissza a kisboltban, hogy „szegény Ilonka néni biztosan szenved otthon”.

Egy este anyám is felhívott. – Kislányom, lehet, hogy tényleg jobb lenne egy idősek otthona – mondta fáradtan. – Nem akarom, hogy rámenjen az életed…

– De anya! – fakadtam ki. – Hogy hagyhatnám itt? Ki fogja megsimogatni esténként a haját? Ki fogja meghallgatni a régi történeteit?

– Nem tudom… csak félek érted is.

A családi ebédeken is egyre feszültebb lett a hangulat. Az unokatestvérem, Gergő szerint túl sokat áldozok fel magamból. – Mindenki csak beszél! – csattantam fel egyszer. – De amikor segíteni kellene, akkor hirtelen mindenkinek fontosabb dolga akad!

A nagymamám közben egyre csendesebb lett. Egyik este odahúzta magához a kezemet.

– Ne haragudj rám, hogy miattam ennyit szenvedsz…

– Ne mondj ilyet! – öleltem át sírva.

De belül én is haragudtam: magamra, hogy nem vagyok elég erős; rájuk, hogy nem segítenek; és az egész világra, amiért ilyen nehéz szeretni valakit úgy igazán.

Aztán egy nap minden összedőlt. A nagymamám elesett a fürdőszobában. Mire hazaértem a munkából, már csak sírni tudott: fájt mindene, és rettegett attól, hogy most tényleg elviszik valahova.

Aznap este órákig ültem az ágya mellett. Hallgattam a lélegzetét, simogattam a kezét. Eszembe jutottak Éva néni szavai: „jobb helye lenne egy otthonban”. Vajon tényleg így van? Vagy csak könnyebb mindenkinek lemondani róla?

Másnap reggel bementem dolgozni. A főnököm félrehívott.

– Zsuzsi, látom rajtad, hogy kimerült vagy… Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan.

Hazafelé menet megálltam a parkban. Néztem az embereket: fiatal anyukák tolták a babakocsit, idős bácsik sakkoztak a padon. Vajon hányan érzik magukat ennyire egyedül ebben a városban?

Otthon leültem a nagymamám mellé.

– Nagyi… Mit szeretnél igazán? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott.

– Csak azt, hogy ne hagyj itt…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Akkor döntöttem el: amíg csak lehet, vele maradok. Nem érdekelnek többé Éva néni szavai vagy mások véleményei.

De vajon meddig lehet bírni ezt? Meddig lehet egyedül cipelni ekkora terhet? És mi lesz velem utána? Vajon tényleg önzés-e ragaszkodni ahhoz, akit szeretünk?