Egy szombat reggel, ami mindent megváltoztatott – Zsófia története a lakótelepi szupermarketből

– Hol a pénztárcám? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten, miközben a kasszánál álltam, mögöttem egyre hosszabbodó sorral. A pénztáros, Mónika, türelmetlenül dobolt az ujjával a pulton, a mögöttem álló idős bácsi pedig hangosan sóhajtozott. A szívem hevesen vert, ahogy a táskámban kutattam, de csak egy összegyűrt blokkot és egy régi buszjegyet találtam. Aztán hirtelen rájöttem: elveszett. A pénztárcám, benne minden iratommal, bankkártyámmal, egy kis készpénzzel – és a nagymamám fényképével.

– Elnézést, azt hiszem, elhagytam… – suttogtam, de a hangom elhalt a bolt zajában. Mónika csak bólintott, és félretolta a kosaramat. – Jöhet a következő! – szólt hátra, mintha én már nem is léteznék.

Kábán léptem ki a boltból. A reggeli napfény vakító volt, de én csak a cipőm orrát néztem. Az egész világ hirtelen idegenné vált. A lakótelep ismerős paneljei most ridegnek tűntek. Hazafelé menet minden lépés egyre nehezebb lett.

Otthon anyám már az ajtóban várt. – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte élesen. – A tej már rég elfogyott! – Csak annyit tudtam mondani: – Elvesztettem a pénztárcámat.

A családomban sosem volt könnyű beszélni az érzésekről. Apám csak annyit mondott vacsora közben: – Figyelmetlen vagy, Zsófi. Mindig is ilyen voltál. – A testvérem, Gergő, gúnyosan megjegyezte: – Legalább most lesz okod nem menni bulizni.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Az járt a fejemben, hogy vajon ki találta meg a pénztárcámat. Vajon visszaadja? Vagy már rég kidobta valahol? És mi lesz az irataimmal? A nagymamám fényképe… Az volt az egyetlen kép róla, amit magamnál tartottam.

Másnap reggel elmentem a rendőrségre bejelenteni az elvesztést. A fiatal rendőr, Tamás, unottan pötyögte be az adataimat. – Sajnos ilyesmi gyakran előfordul – mondta vállat vonva. – Ha szerencséje van, valaki leadja majd.

A következő napokban minden megváltozott. Anyám egyre feszültebb lett velem. – Nem bízhatok rád semmit – mondta egyik este, amikor megkérdeztem, elmehetek-e a barátnőmhöz tanulni. Apám pedig csak hallgatott, de a tekintete mindent elárult: csalódott bennem.

Az iskolában is más lett minden. A barátaim először sajnáltak, de aztán egyre inkább elkerültek. Mintha az én balszerencsém ragályos lenne. Egyedül maradtam a folyosón, és úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne: „Ott megy Zsófi, aki még a pénztárcájára sem tud vigyázni!”

Egyik délután találkoztam Rékával, aki mindig is a legjobb barátnőm volt. – Ne vedd magadra! – mondta biztatóan. – Bárkivel megtörténhetett volna. De én csak sírtam. – Nem érted… Anyuék sem bíznak már bennem.

A következő hétvégén apám váratlanul bejelentette: – Elmegyünk együtt bevásárolni. Megmutatod, hogy tudsz felelősségteljes lenni.

A boltban minden mozdulatomat figyelte. Amikor fizettem, remegett a kezem. Apám csak bólintott: – Látod? Nem is olyan nehéz.

De belül még mindig üresnek éreztem magam. Az elveszett pénztárca nem csak tárgy volt: vele együtt elveszítettem valamit magamból is. A bizalmat – másokét és a sajátomat is.

Egy este anyám leült mellém az ágyra. – Tudom, hogy nehéz volt ez neked – mondta halkan. – De néha hibázni kell ahhoz, hogy tanuljunk belőle.

Azóta próbálom visszaszerezni önmagamat és mások bizalmát is. Minden nap egy kicsit könnyebb, de még mindig ott van bennem a félelem: mi van, ha újra hibázom? Vajon valaha újra teljesen megbízhatok magamban és mások bennem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet visszaszerezni azt, amit egyszer elveszítettünk?