Egy széttépett családi szőttes: Anna húgom eljegyzése mindent felforgatott
– Anna, ezt most nem mondhatod komolyan! – kiáltottam rá, miközben anyám kezéből kiesett a pohár, és a padlón szétfröccsent a vörösbor. A nappaliban mindenki ledermedt. Apám arca elfehéredett, mintha egy pillanat alatt tíz évet öregedett volna. Anna csak állt ott, a szeme sarkában könnyek csillogtak, de a hangja határozott volt.
– De igen, Zsófi. Szeretem Gábort, és ő is szeret engem. Eljegyeztük egymást.
A levegő megfagyott. Gábor… A férfi, aki néhányszor nálunk vacsorázott, akiről mindig azt hittem, hogy apám régi barátja. Soha nem gondoltam volna, hogy Anna – az én kicsi húgom – egyszer csak bejelenti: hozzá fog menni egy harmincöt éves férfihoz. Még csak most töltötte be a tizennyolcat! Anyám remegő hangon kérdezte:
– Anna, te tudod egyáltalán, mit csinálsz? Ez… ez nem normális!
Anna csak bólintott. Apám felállt, és kiment az udvarra. A csendben hallani lehetett, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.
Aznap este senki nem aludt. Én a szobámban ültem, és próbáltam visszaemlékezni: hol rontottuk el? Anna mindig is különc volt, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen döntést hoz. Másnap reggel anyám szemében sötét karikák ültek. A konyhában ülve próbáltuk megbeszélni a történteket.
– Zsófi, beszélned kell vele – súgta anyám. – Hallgat rád.
De amikor bementem Anna szobájába, ő már csomagolt. Egy bőröndben ruhák, egy másikban könyvek és egy fénykép rólunk gyerekkorunkból.
– Elköltözöl? – kérdeztem döbbenten.
– Muszáj. Itt mindenki csak ítélkezik felettem. Gábor megért engem.
– De Anna! Hogy bízhatsz meg benne? Hiszen alig ismered! És mi lesz az egyetemmel?
Anna rám nézett, és halkan mondta:
– Zsófi, te sosem értetted meg, milyen magányos vagyok ebben a családban. Mindig te voltál a tökéletes lány. Én csak árnyékban éltem.
Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Soha nem gondoltam volna, hogy így érez.
Az eljegyzés híre gyorsan terjedt a faluban. A boltban suttogtak rólunk, a szomszédok furcsán néztek ránk. Apám napokig nem szólt hozzánk, csak esténként ült a kertben és bámulta a semmit.
Egy este Gábor is eljött hozzánk. Magas volt, elegáns, de valami hidegség áradt belőle. Leült velünk szemben az asztalhoz.
– Szeretném megkérni Annát a kezükből hivatalosan is – mondta apámnak.
Apám ökölbe szorította a kezét.
– Maga tudja egyáltalán, mit tesz tönkre ezzel? Az én lányom még gyerek!
Gábor nyugodtan válaszolt:
– Anna felnőtt nő. Én boldoggá akarom tenni.
Anyám sírva fakadt. Én csak néztem Annát: az arca kemény volt, mintha már nem is az én húgom lenne.
Az esküvő előtti hetekben mindenki ideges volt. Anna egyre kevesebbet járt haza, Gáborral lakott egy albérletben Budapesten. Egyik este azonban váratlanul hazajött – karikás szemekkel, összetört arccal.
– Zsófi… – suttogta –, beszélnünk kell.
Leültünk az ágyamra. Anna zokogni kezdett.
– Gábor… nem olyan, mint hittem. Folyton ellenőriz, féltékeny mindenre… Még azt sem engedi, hogy veletek beszéljek telefonon.
Átöleltem Annát. Most először éreztem újra azt a régi testvéri köteléket.
– Gyere haza – mondtam halkan. – Mi mindig itt leszünk neked.
Anna másnap reggel elment Gáborhoz, hogy szakítson vele. Aznap este apám először ölelte át Annát hónapok óta. Anyám sírt – de most már megkönnyebbülten.
A családunk lassan kezdett gyógyulni, de valami örökre megváltozott bennünk. Azóta is gyakran gondolok arra: mi lett volna, ha nem lépek közbe? Ha Anna tényleg hozzáment volna Gáborhoz?
Vajon tényleg képesek vagyunk felismerni, mikor kell harcolni valakiért – vagy mikor kell hagyni elmenni? És vajon mennyit ér meg a boldogságunk: mindent vagy csak annyit, amennyit mások elbírnak?