„Egy rendes ember nem ad mosógépet nászajándékba” – amikor a családi hagyományok és az új generációk összeütköznek

– Anyu, Gábor azt mondta, hogy egy rendes ember nem ad mosógépet vagy hűtőt nászajándékba – csattant fel Dóri hangja a konyhában, miközben épp a vasárnapi húslevest kavargattam. A kanál megállt a kezemben, és hirtelen úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna le.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, próbálva nyugodt maradni, de a hangom remegett.

Dóri sóhajtott, leült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. – Szerinte ezek személytelenek. Hogy miért nem adunk inkább valami élményt vagy pénzt? Azt mondja, a mosógép csak egy gép, nem szeretetből adják.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott anyám, ahogy 1972-ben egy hatalmas csomaggal állított be az esküvőmre: egy vadonatúj Hajdu mosógép volt benne. Akkoriban ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk. Anyám hónapokig spórolt rá, és amikor kibontottuk, mindketten sírtunk örömünkben. Azóta is emlegetjük azt a napot.

– Dóri, miért baj az, ha valami hasznosat adunk? – kérdeztem halkan. – Tudod, mennyit jelentett nekem annak idején az a mosógép?

– Tudom, anya – felelte fáradtan –, de Gábor szerint ez már más világ. Szerinte az élmények fontosabbak.

A konyha ablakán át láttam, ahogy apád a kertben gereblyézik. Mindig is azt mondta: „Az életben a legfontosabb dolgokat nem lehet pénzért megvenni, de amit lehet, azt legalább adjuk oda egymásnak.” Most viszont úgy tűnt, mintha minden megváltozott volna.

Aznap este családi vacsorát tartottunk. Ott ült Gábor is, és én nem bírtam magamban tartani a dolgot.

– Gábor, mondd csak el nekünk is, miért gondolod így? – kérdeztem óvatosan.

Gábor zavartan nézett rám. – Nem akarok megbántani senkit – kezdte –, de szerintem egy háztartási gép nem igazán személyes ajándék. Olyan… mintha csak kipipálnánk valamit a listán. Mi inkább utazni szeretnénk vagy közös élményeket gyűjteni.

Apám ekkor letette a villáját. – Fiam, amikor mi fiatalok voltunk, egy hűtőszekrény maga volt a csoda! Nem volt pénzünk semmire. Az ilyen ajándékok jelentették az új élet kezdetét.

Gábor bólintott. – Értem, de most már mindenki mindent meg tud venni magának. Nem lenne jobb valami olyat adni, ami örökre emlék marad?

A levegő megfagyott. Dóri idegesen babrálta a szalvétát. Éreztem, hogy mindenki rám néz: mit mondok most?

– Talán igazad van – szólaltam meg végül –, de nekünk ezek az ajándékok nemcsak tárgyak voltak. Benne volt a szeretetünk, a gondoskodásunk. Anyám hónapokig dolgozott érte…

Gábor csendben maradt. A vacsora után Dóri odajött hozzám.

– Anya, ne haragudj rá! Csak másképp látja a világot…

Éjszaka sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám egy-egy csomag kávét csempészett a fa alá, mert akkoriban az is kincs volt. Vajon tényleg eljárt az idő ezek felett? Vagy csak mi ragaszkodunk görcsösen ahhoz, amit megszoktunk?

Az esküvő napján végül kompromisszum született: mi vettünk nekik egy szép utazást Olaszországba, de mellé odacsempésztünk egy kis Hajdu mosógép makettet is – emlékül. Amikor Dóri kibontotta a dobozt, könnyek szöktek a szemébe.

– Köszönöm, anya! – suttogta.

Gábor is elmosolyodott: – Most már értem…

Azóta is sokszor eszembe jut ez a történet. Vajon tényleg csak tárgyak ezek? Vagy minden ajándékban ott van egy darab a lelkünkből? Ti mit gondoltok: el kell engedni a régi hagyományokat vagy lehet hidat építeni generációk között?