Egy régi ház, egy új élet: Hogyan változtatta meg a nászajándékunk a szerelmünket?
– Miért nem szóltál, hogy megint beázik a plafon? – csattantam fel, miközben a vizes vödröt cipelve próbáltam elkerülni a nappali közepén terpeszkedő, penészes foltot.
Ádám csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és a tekintete elkerülte az enyémet. – Gondoltam, majd megoldom, ne aggódj már mindig mindenen, Zsófi – mondta fáradtan.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: a ház, amit szüleimtől kaptunk nászajándékba, nemcsak a falain repedezett. A kapcsolatunk is lassan szétmállott az állandó gondok súlya alatt.
Az egész olyan szépen indult. Az esküvőnk után anyámék ragyogó szemmel adták át a kulcsokat: „Ez a mi ajándékunk nektek. Itt kezdhettek új életet.” Egy régi parasztház volt a Balaton-felvidéken, mesebeli kerttel, öreg diófával. Ádám mindig is vágyott vidékre, én pedig hittem, hogy majd együtt felújítjuk, és boldogok leszünk.
Az első hetekben minden új volt és izgalmas. Reggelente madárcsicsergésre ébredtünk, este borozgattunk a tornácon. De aztán jöttek az első repedések – először csak a falakon. A tető beázott, a kazán elromlott, a villanyvezetékek szikráztak. Minden napra jutott egy újabb meglepetés.
– Anyád tudta, hogy ilyen állapotban van ez a ház? – kérdezte Ádám egy este, amikor már harmadszor kellett szerelőt hívni a héten.
– Nem tudom… vagy nem akarta tudni – feleltem halkan. Belül azonban fortyogtam. Anyám mindig is azt akarta, hogy közel legyek hozzájuk. Talán ezért is választották ezt a házat, ami csak pár utcányira volt tőlük.
A problémák nemcsak a házban gyűltek. Ádám egyre többet dolgozott Pesten, én pedig magányosan próbáltam boldogulni az ismeretlen szomszédokkal és az állandó szerelésekkel. Egyik este sírva hívtam fel legjobb barátnőmet:
– Nem bírom tovább! Ez nem az én életem… Nem ezt akartam!
– Beszélj Ádámmal! – tanácsolta Kata. – Vagy legalább anyukáddal. Nem kell mindent egyedül cipelned.
De minden beszélgetés csak újabb vitát szült. Anyám szerint hálásnak kellene lennem ezért a lehetőségért. Ádám szerint túl sokat panaszkodom.
Aztán egy nap Ádám bejelentette: – Felvettek egy új projektre Pesten. Hetente csak hétvégén tudok hazajönni.
Mintha kihúzták volna alólam a talajt. Egyedül maradtam egy omladozó házban, ahol minden nyikorgás emlékeztetett arra, mennyire elrontottuk ezt az egészet.
Egyik éjszaka áramszünet lett. Gyertyafényben ültem a konyhában, és hallgattam az esőt dobolni a tetőn. Akkor döntöttem el: nem hagyom, hogy ez a ház tönkretegye az életünket.
Másnap reggel felhívtam Ádámot:
– Beszélnünk kell. Nem akarok így élni tovább. Vagy együtt csináljuk végig ezt az egészet, vagy eladjuk a házat és újrakezdjük valahol máshol.
Ádám hallgatott egy darabig, majd halkan megszólalt:
– Én sem vagyok boldog így. De félek attól, hogy ha eladjuk, csalódást okozunk mindenkinek…
– És magunknak? – kérdeztem vissza könnyeimmel küszködve.
Aznap este leültünk anyámmal is beszélni. Elmondtam neki mindent: a magányt, a félelmeimet, azt is, hogy úgy érzem, ez a ház inkább teher lett számunkra.
Anyám először megsértődött. – Mi csak jót akartunk nektek! – mondta könnyes szemmel.
– Tudom… de nekünk most másra van szükségünk – feleltem csendesen.
Nehéz hetek következtek. Vitatkoztunk, sírtunk, néha nevettünk is a saját szerencsétlenségünkön. Végül közösen döntöttünk: eladjuk a házat. Nem volt könnyű búcsút venni attól az álomtól, amit sosem éltünk meg igazán.
Az új lakásban Pesten minden apró részletet együtt választottunk ki. Nem volt kertünk vagy diófánk, de végre újra egymásra találtunk Ádámmal. Megtanultuk: nem egy ház teszi otthonná az életünket, hanem az, ahogy együtt küzdünk meg minden nehézséggel.
Néha még most is eszembe jut az öreg ház illata és a kert csendje. Vajon másképp alakult volna minden, ha kitartunk? Vagy épp ez kellett ahhoz, hogy igazán megtanuljunk szeretni és újrakezdeni?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kitartani egy álom mellett akkor is, ha közben elveszítjük önmagunkat?