Egy régi barátság árnyékában: Amikor a múlt újra bekopog az ajtón

– Szia, Zsuzsa, itt Éva vagyok… emlékszel rám? – A hangja remegett, mintha ő is érezné, hogy ez a hívás mindent megváltoztathat.

A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt, és a telefonom kijelzőjén egy ismeretlen szám villogott. Általában nem veszem fel az ilyen hívásokat, de most valami furcsa előérzetem volt. Amikor meghallottam Éva nevét, mintha egy pillanat alatt visszarepültem volna a szolnoki gimnázium folyosóira, ahol együtt nevettünk, sírtunk – és ahol minden végleg megváltozott.

– Persze, hogy emlékszem – válaszoltam halkan, de a torkomban gombóc nőtt. – Miért hívsz most, ennyi év után?

Éva hallgatott egy pillanatig. A háttérben gyerekzsivaj szűrődött át, talán az unokái játszottak. – Zsuzsa… tudom, hogy haragszol rám. De muszáj beszélnünk. Anyám haldoklik, és… azt akarja, hogy bocsáss meg nekem.

A szívem összeszorult. Az anyja… Ilonka néni volt az egyetlen felnőtt, aki akkoriban megértett engem. És most, hogy haldoklik, Éva engem keres? Hirtelen minden emlék rám zúdult: a közös titkaink, a nevetések a Tisza-parton, és az a végzetes nap, amikor Éva elárult.

– Nem tudom, mit mondhatnék – suttogtam. – Annyi minden történt…

– Tudom! – vágott közbe Éva kétségbeesetten. – De kérlek, találkozzunk! Csak egyszer! Szeretném elmondani mindent…

Letettem a telefont. A kezem remegett. A férjem, Gábor odalépett hozzám.

– Ki volt az? – kérdezte óvatosan.

– Éva… a gimiből. Emlékszel rá? – néztem rá könnyes szemmel.

Gábor bólintott. – Ő volt az, aki miatt összevesztél a családoddal?

Bólintottam. Akkoriban mindenki Évát hibáztatta azért, hogy apám elhagyott minket. Pedig csak annyi történt, hogy Éva véletlenül elmondta apám titkát anyámnak: hogy viszonya van egy másik nővel. Anyám összeomlott, apám elköltözött, és én soha többé nem tudtam ugyanúgy nézni Évára.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy csak újra feltépem a régi sebeket?

Másnap mégis elmentem a találkozóra. Egy kis kávézóban várt rám Éva, ugyanazzal a félénk mosollyal, mint régen.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.

– Mondd el… miért most? – kérdeztem.

Éva mély levegőt vett. – Az anyám azt mondta, nem akar úgy meghalni, hogy harag van köztünk. És én sem bírom már tovább ezt a terhet… Tudom, hogy tönkretettem mindent. De akkor csak jót akartam… Nem gondoltam bele, milyen következményei lesznek annak, ha elmondom az igazat.

– Az igazság néha fájdalmasabb, mint a hazugság – mondtam keserűen.

Éva könnyeivel küszködött. – Annyiszor akartam bocsánatot kérni… De mindig féltem attól, hogy soha többé nem akarsz látni.

Hosszú csend telepedett ránk. A kávézóban halk zene szólt, az ablakon túl emberek siettek el mellettünk. Éreztem, ahogy a múlt súlya ránehezedik a mellkasomra.

– Tudod… amikor apám elment, mindenki téged hibáztatott – törtem meg végül a csendet. – De igazából csak magamra haragudtam. Hogy nem vettem észre semmit. Hogy nem tudtam megakadályozni.

Éva megfogta a kezemet. – Zsuzsa… én is elvesztettem mindent akkor. Téged is…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Harminc év fájdalma tört fel bennem.

– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte Éva alig hallhatóan.

Sokáig nem válaszoltam. Csak ültem ott vele szemben, és próbáltam eldönteni: vajon képes vagyok-e elengedni a múltat? Vagy örökre magamban hordozom ezt a sebet?

Végül megszorítottam a kezét.

– Próbáljuk meg… talán még nem késő.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan élnek még ma is haragban valakivel? Hányan cipelik magukkal évtizedek óta a megbocsátás terhét?

Lehet egyáltalán újrakezdeni ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?