Egy reggeli a hajléktalannak – Tizenkét ismeretlen vendég az esküvőmön, akik örökre megváltoztatták az életem

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, Anna! – kiabált rám anyám a konyhában, miközben a friss pogácsákat csomagoltam egy régi szalvétába. – Az esküvőd napján is inkább egy hajléktalan miatt aggódsz? Miért nem tudsz végre magadra gondolni?

A kezem remegett, ahogy a csomagot összekötöttem. A szívem hevesen vert, de nem tudtam másképp tenni. Már öt éve minden reggel vittem reggelit a templom előtt ülő hajléktalannak, akit mindenki csak Lacinak hívott. Nem beszélt sokat, de a szemében mindig ott volt valami hálás fény, amikor átnyújtottam neki a meleg kakaót és a péksüteményt.

– Anya, kérlek… csak még ma. Ez az utolsó alkalom – suttogtam.

– Az utolsó? – csattant fel. – Majd meglátjuk! Ha így folytatod, sosem fogsz tudni elszakadni ettől az élettől! A férjed családja is mit fog gondolni?

Nem válaszoltam. Csak kiléptem az ajtón, és elindultam a hajnali ködben a templom felé. Laci már ott ült, ahogy mindig. Ma különösen fáradtnak tűnt.

– Jó reggelt, Laci bácsi! – köszöntem halkan.

– Jó reggelt, Annácska – mosolygott rám fáradtan. – Ma nagy napod van, ugye?

Bólintottam. – Igen… Esküvőm lesz.

– Akkor ma különösen hálás vagyok neked – mondta, és átvette a csomagot. – Tudod… az emberek azt hiszik, hogy az ilyen apróságok nem számítanak. De nekem minden reggel te vagy a remény.

Elérzékenyültem. Megöleltem őt, aztán siettem haza készülődni. A családom már idegesen sürgölődött körülöttem. A nővérem, Zsuzsa csak annyit mondott: – Remélem, nem fogsz sírni az oltárnál.

A templom zsúfolásig megtelt. Ott voltak a rokonok, barátok, sőt még néhány régi tanárom is. De amikor odaálltam az oltár elé Gábor mellé, valami furcsa történt. Tizenkét idegen lépett be a templomba. Mindannyian egyszerűen öltöztek, arcukon fáradtság és remény keveréke ült.

Az emberek suttogni kezdtek. Anyám szeme villámokat szórt rám. Gábor zavartan nézett rám: – Ismered őket?

Megráztam a fejem. A tizenkét ember lassan közelebb lépett hozzánk. Az egyikük előrelépett – egy idős asszony, akinek arca ismerősnek tűnt valahonnan.

– Anna – szólalt meg halkan –, mi vagyunk azok, akiknek Laci bácsi minden reggel elmesélte, hogy egy angyal jár hozzá reggelivel. Mi vagyunk azok, akiket ő segített túlélni az utcán… és te voltál az ő angyala.

A templomban síri csend lett. Az idős asszony folytatta:

– Laci bácsi már nincs velünk… Tegnap este elment. De mielőtt elment volna, azt kérte tőlünk: jöjjünk el ma ide, és mondjuk el neked… hogy amit tettél, az megváltoztatta nemcsak az ő életét, hanem mindannyiunkét.

A szívem összeszorult. Könnyek folytak végig az arcomon. Anyám odalépett hozzám, és először ölelt át úgy igazán hosszú idő óta.

– Sajnálom… – suttogta. – Nem értettem meg eddig.

A vendégek közül többen is sírtak. Gábor megszorította a kezemet.

A tizenkét idegen mindegyike odajött hozzám egy-egy szóval vagy öleléssel. Volt köztük egy fiatal fiú is, aki azt mondta:

– Ha te nem lettél volna, lehet, hogy már nem élnék. Laci bácsi mindig azt mondta: „Az emberség apró dolgokban mutatkozik meg.”

Aznap este a lakodalomban mindenki másképp nézett rám. Nem csak mint menyasszonyra vagy lányra, hanem mint valakire, aki képes volt adni akkor is, amikor senki sem figyelt oda.

Anyám később odajött hozzám:

– Anna… talán nekem is tanulnom kellene tőled valamit.

A történtek után sokáig gondolkodtam azon: vajon hányan vagyunk képesek adni anélkül, hogy viszonzást várnánk? És vajon hányan vesszük észre azokat az embereket magunk körül, akiknek csak egy mosolyra vagy egy szelet kenyérre lenne szükségük?

Vajon tényleg ilyen nehéz jónak lenni ebben a világban? Vagy csak elfelejtettük, hogyan kell odafigyelni egymásra?