Egy perc késés, egy elveszett vacsora: Élet az anyósom órája alatt – Hogyan vesztettem majdnem el önmagam a családi szabályok szorításában
– Már megint elkéstél, Dóra! – csattant fel az anyósom, Ilona néni hangja élesen visszhangzott a konyhában. A falióra mutatója épp átlépte a hatot, én pedig lihegve dobtam le a kabátomat a fogasra. A villamos késve indult, a boltban hosszú volt a sor, de ezek itt nem számítottak. Ilona néni házában csak egy dolog számított: a pontosság.
– Bocsánat, Ilona néni, próbáltam sietni… – kezdtem volna magyarázkodni, de már nem volt értelme. Az asztalnál ott ült a férjem, Gábor is, lehajtott fejjel, mintha ő is szégyellné magát helyettem. A vacsora már elpakolva, csak egy tányér hideg levest hagytak nekem a pulton.
Az első hetekben azt hittem, majd megszokom. Hogy ez csak átmeneti lesz, amíg összegyűjtünk elég pénzt egy saját albérletre. De Ilona néni szabályai nem puhultak. Minden reggel hatkor kelés, reggeli pontosan fél hétkor. Ha valaki elkésett, nem kapott enni. A fürdőszobát csak tíz percig lehetett használni, utána kopogás jött: „Dóra, más is szeretne tisztálkodni!”
A legrosszabbak az esték voltak. Amikor Gábor dolgozott, kettesben maradtam Ilona nénivel. Ő a fotelben ült, kötött vagy újságot olvasott, én pedig próbáltam csendben lenni. Egyik este azonban nem bírtam tovább.
– Ilona néni, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem félénken.
Felnézett a szemüvege fölött.
– Miről?
– Arról… hogy talán lehetne egy kicsit rugalmasabb a vacsoraidővel? Néha tényleg nem rajtam múlik…
– Itt mindenki alkalmazkodik – vágott közbe. – Ha nekem sikerült negyven évig tartani a rendet ebben a házban, neked is menni fog. Vagy talán nálatok otthon mindenki azt csinált, amit akart?
Elpirultam. Tudtam, hogy nálunk sem volt mindig könnyű, de anyám sosem hagyta volna, hogy éhesen feküdjek le csak azért, mert öt percet késtem.
A napok múltak, és én egyre feszültebb lettem. Gábor próbált közvetíteni.
– Anyu ilyen – mondta halkan esténként az ágyban. – Őt is így nevelték. Csak ki kell bírni még pár hónapig.
De meddig lehet kibírni azt, hogy minden mozdulatomat figyelik? Hogy minden hibámért megszégyenítenek? Egy este, amikor megint csak hideg vacsora jutott nekem, kitört belőlem a sírás.
– Nem bírom tovább! – zokogtam Gábornak. – Úgy érzem magam, mintha nem is lennék ember ebben a házban!
Ő átölelt, de láttam rajta is a tehetetlenséget.
Másnap reggel Ilona néni már várt rám a konyhában.
– Dóra, beszéljünk komolyan. Nem akarom, hogy feszültség legyen köztünk. De ez az én házam, az én szabályaim. Ha nem tetszik…
– Akkor menjek el? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem ezt mondtam – sóhajtott. – De gondolkodj el rajta: mit jelent számodra a család? Az alkalmazkodás vagy az önzés?
Egész nap ezen járt az agyam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megőrizni azt a kevés önállóságot, ami még maradt?
Aznap este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarom elveszíteni téged ebben az egészben.
– Én sem akarom elveszíteni magam – válaszoltam könnyeimmel küszködve.
Végül úgy döntöttünk: keresünk egy albérletet, bármilyen kicsi vagy lepukkant is legyen. Másnap reggel bejelentettük Ilona néninek.
– Hát jó – mondta hűvösen –, ha így döntötök… De ne felejtsétek el: a család összetartásáról szól.
Azóta is gyakran gondolok vissza arra az időszakra. Vajon tényleg csak alkalmazkodásból áll a család? Vagy van helye benne az egyéni szabadságnak is?
Ti mit gondoltok: hol húzódik a határ alkalmazkodás és önfeladás között? Vajon lehet-e igazán önmagunk maradni egy ilyen szoros családi közegben?