Egy perc késés: Az életem a tábornok anyóssal – avagy hogyan éltem túl Marika néni katonás fegyelmét

– Már megint elkéstél, Zsuzsa! – harsant fel Marika néni hangja, ahogy beléptem a konyhába. A falióra szerint pontosan 7:01 volt. Egy perc. Egyetlen perc, de ez elég volt ahhoz, hogy a reggeli rántotta helyett csak egy hideg szelet kenyeret kapjak.

A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét. Tudta jól, hogy anyja katonás fegyelme mindent felülír ebben a lakásban. Amikor tavaly beköltöztünk hozzá Kőbányára – mert hát hol máshol találtunk volna albérletet, amit ki tudunk fizetni? – még azt hittem, hogy majd összecsiszolódunk. De Marika néni nem ismert kompromisszumot. Mindennek rendje volt: reggeli hétkor, ebéd pontban délben, vacsora este hatkor. Ha valaki késett, az lemaradt. Ha valaki nem mosogatott el azonnal, az egy hétig nem nézhetett tévét.

– Zsuzsa, nem értem, miért ilyen nehéz betartani az időt! – csattant fel újra. – Az én időmben már rég a gyárban voltunk ilyenkor!

Próbáltam magyarázkodni:
– Marika néni, csak a villamos késett…
– A villamos mindig késik! Ezért kell előbb indulni! – vágott vissza.

Gábor próbált közvetíteni:
– Anya, ne légy már ilyen szigorú…
– Te is elkéstél egyszer múlt héten! – vágta rá Marika néni. – Akkor is szóltam!

A napok egyformán teltek. Minden reggel stresszben ébredtem: vajon ma sikerül időben beérnem a konyhába? Vajon ma is lesz valami, amit elrontok? Egyik este például elfelejtettem kiteregetni a mosást. Másnap reggel Marika néni szó nélkül kivette a ruháimat a gépből, és bedobta őket a szennyesbe.

– Ha nem tudod rendesen csinálni, inkább ne csináld! – mondta fagyosan.

A legrosszabbak a vasárnapok voltak. Akkor jött át Gábor nővére, Ági is a két gyerekkel. Marika néni ilyenkor még inkább tábornokká változott: mindenki kapott feladatot. Én krumplit pucoltam, Ági salátát kevert, Gábor a húsokat panírozta. Ha valaki lemaradt, vagy nem úgy csinálta, ahogy Marika néni szerette volna, rögtön jött a kritika.

– Zsuzsa, te sosem tanultál főzni? – kérdezte egyszer gúnyosan.
– De… csak nálunk otthon máshogy szoktuk…
– Itt nem otthon vagy! Itt rend van!

Sokszor sírtam este a fürdőszobában. De még ott sem lehettem sokáig: Marika néni szerint 10 perc zuhanyzás elég kell legyen mindenkinek. Egyszer túl sokáig maradtam bent – kopogott az ajtón:
– Zsuzsa, másnak is kell víz!

A férjemmel egyre többet veszekedtünk. Ő próbált lavírozni anyja és köztem, de láttam rajta, hogy ő is fél tőle. Egy este kiborultam:
– Gábor, én ezt nem bírom tovább! Nem vagyok katona!
– Tudom… de most nincs más lehetőségünk…

Aztán jött az igazi töréspont. Egy péntek este később értem haza a munkából – túlóra volt –, és mire beértem a lakásba, Marika néni már bezárta a konyhát.
– Aki nem ér haza vacsorára, az nem is éhes! – mondta ridegen.

Ott álltam az ajtóban, fáradtan, éhesen, és úgy éreztem, mintha tényleg egy laktanyában lennék raboskodva. Aznap éjjel eldöntöttem: beszélnem kell vele.

Másnap reggel bementem hozzá:
– Marika néni, szeretnék beszélni magával.
Felnézett az újságjából:
– Hallgatlak.
– Én próbálok mindent úgy csinálni, ahogy maga szeretné… de nekem ez nagyon nehéz. Nem vagyok hozzászokva ehhez a fegyelemhez.
Egy pillanatig csend volt.
– Tudod, Zsuzsa – mondta végül –, én így nőttem fel. Nálunk mindig rend volt. Ha nem volt rend, káosz lett volna. A férjem is ilyen volt…
Láttam rajta valami furcsa szomorúságot.
– Értem… csak… lehetne néha egy kis engedmény? Néha csak öt perc késés?
Sóhajtott.
– Megpróbálhatjuk… de nehéz lesz nekem is.

Azóta lassan változott valami köztünk. Néha már együtt nevettünk egy-egy bakimon. Egyszer még azt is mondta:
– Na jó, Zsuzsa, ma te főzöl! Meglátjuk, mit tudsz!
Persze izgultam, de végül mind megették a paprikás krumplit.

Most már tudom: Marika néni fegyelme mögött félelem és magány van. Ő így próbálja kézben tartani az életét – és minket is. Néha még mindig nehéz vele élni, de már nem félek tőle annyira. Inkább próbálom megérteni.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány családban uralkodik még mindig a régi rend? Ti mit tennétek a helyemben?