Egy összetört ígéret: Hogyan vesztettem el az otthonomat és a családom bizalmát az esküvőm után
– Nem mehetsz be oda, Anna! – Anyám hangja élesebben hasított a reggel csendjébe, mint a villamos csikorgása odakint. A kulcs már a kezemben volt, a friss házasságom első napján, amikor végre beköltöztünk volna a férjemmel, Gergővel a régóta ígért lakásba. Anyám ott állt az ajtóban, karba tett kézzel, szemében valami furcsa, idegen fény csillogott.
– Mit beszélsz, anya? Megígérted… – A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. Gergő mögöttem állt, két bőrönddel, arcán a remény és a feszültség keveredett.
– Válok apáddal – mondta halkan. – Nekem kell most ez a lakás. Nem tudok máshova menni.
A világ megállt egy pillanatra. Az esküvőnkön még együtt táncoltak, most pedig anyám arca kemény volt, mint a márvány. Azt hittem, ismerem őt. Azt hittem, számíthatok rá. Azt hittem…
Gergő szorosan megfogta a kezem. – Anna, beszéljük meg nyugodtan – próbálta csillapítani a helyzetet.
Anyám csak megrázta a fejét. – Nincs mit megbeszélni. Ez most az én otthonom.
Aznap este egy zuglói albérletben aludtunk, ahol a falak vékonyak voltak, és minden szomszéd veszekedése áthallatszott. Gergő csendben pakolt ki, én pedig csak ültem az ágy szélén, és bámultam a semmibe. Az egész életemet újra kellett terveznem egyetlen nap alatt.
A következő hetekben anyám nem hívott. Én sem hívtam őt. Apám elköltözött egy panelba Újpesten, és csak annyit mondott: „Anyád most nehéz időszakon megy keresztül.” De mi van velem? Mi van velünk?
Gergő próbált erős lenni. – Majd megoldjuk. Legalább most tényleg csak mi ketten vagyunk – mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy ő is csalódott. Az esküvő után nem ezt ígértem neki. Együtt terveztük a jövőt abban a lakásban: fehér falak, sárga függönyök, közös reggelik a kis erkélyen.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:
– Anna, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz.
– Csak… családi gondok – feleltem halkan.
– Tudod, nálunk is volt ilyen. Anyám egyszer eladta a házat a hátunk mögött. Azóta sem beszélünk…
A szavai belém martak. Vajon én is így végzem? Vajon tényleg ennyit ér egy ígéret?
Egy este Gergővel összevesztünk. Ő azt mondta, túl sokat foglalkozom anyámmal, én pedig azt vágtam a fejéhez, hogy nem érti meg, milyen érzés elveszíteni az otthonodat és az anyád bizalmát egyszerre.
– Anna! Én veled akarok új életet kezdeni! Nem az anyáddal! – kiabálta kétségbeesetten.
– De nélküle nem vagyok egész! – zokogtam vissza.
Aznap éjjel külön ágyban aludtunk.
A következő hétvégén mégis elmentem anyámhoz. Egyedül ült a konyhában, kávét főzött magának. A lakás üres volt és hideg.
– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem halkan.
– Nem érted meg… – sóhajtott. – Egész életemben másoknak éltem: apádnak, neked… Most először magamra gondolok.
– De anya… én is számítottam rád! – könnyek csorogtak az arcomon.
– Majd megtanulsz talpra állni nélkülem is – mondta keményen.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Vagy csak túl sokat vártam el attól, akitől mindent kaptam eddig?
Az albérletben Gergő várt rám vacsorával. Csendben ettünk. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Szeretlek. És bármi lesz is anyáddal, én itt vagyok neked.
A könnyeim ismét kibuggyantak. Rájöttem: talán tényleg új életet kell kezdenem. Talán nem az otthon falai adják meg azt a biztonságot, amit kerestem, hanem az ember mellettem.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon képes leszek valaha megbocsátani anyámnak? És ha igen… visszakapom-e valaha azt a bizalmat és szeretetet, amit elveszítettem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?