Egy örökség terhe: Gábor útja a szeretet és felelősség között – Nagymamám emlékei közt elveszve
– Gábor, nem találom a kulcsomat! – kiáltotta nagymamám, miközben remegő kezeivel a kabátzsebeit kutatta. A konyhaasztalnál ültem, a frissen örökölt lakásban, amit most már otthonomnak kellett neveznem, de valahogy még mindig idegennek éreztem. A kulcs ott volt előtte, az asztalon, de ő már nem látta meg.
– Itt van, Mama – mondtam halkan, és odacsúsztattam elé. A szemei rám villantak, mintha hirtelen nem is tudná, ki vagyok. Ez volt az a pillanat, amikor először igazán megijedtem.
A temetés után mindenki gyorsan elment. Anyám, Éva, csak annyit mondott: „Most már tiéd minden, Gábor. Gondoskodj róla.” A testvérem, Zsuzsa, csak vállat vont: „Nekem nincs időm erre.” Egyedül maradtam a régi bérház harmadik emeletén, ahol a falak még őrizték nagyapám pipafüstjének illatát.
Az első hetekben próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy Mama szerette volna. Reggelente kakaót főztem neki, ahogy gyerekkoromban tette nekem. De egyre többször felejtette el a nevemet. Egyik este sírva fakadt: „Hol van Laci? Haza akarok menni!” Laci a nagyapám volt, aki már tíz éve halott.
A családunk mindig is bonyolult volt. Anyám sosem tudott igazán közel kerülni Mamához. Gyakran veszekedtek apróságokon: ki főzi jobban a töltött káposztát, kié legyen a vasárnapi ebéd. Most viszont mindenki rám tolta a felelősséget. Zsuzsa csak üzeneteket írt: „Ne felejts el bevásárolni neki!” vagy „Ugye nem hagyod egyedül?”
Egyik este, amikor Mama már aludt, leültem a nappaliban és néztem az öreg szekrényt. Tele volt régi fényképekkel: esküvők, ballagások, családi nyaralások Balatonon. Az egyik képen én voltam ötévesen, Mama ölében ültem. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.
Aztán jöttek a nehezebb napok. Mama egyre többször lett dühös vagy zavart. Egyszer kizárta magát a folyosóra pizsamában. A szomszéd néni, Marika néni csöngetett át: „Gáborka, baj van!” Szégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen felelőtlen?
A munkahelyemen is kezdtek furcsán nézni rám. Főnököm, Tamás odahívott: „Gábor, minden rendben otthon? Mostanában sokat kéred az igazolt távollétet.” Nem tudtam mit mondani. Hogy magyarázzam el neki, hogy minden nap egy újabb harc az idővel és a Mamával?
Egyik délután Zsuzsa váratlanul beállított. – Szerintem intézetbe kéne adni – mondta hűvösen. – Ez így nem mehet tovább. Te is tönkremész.
Felrobbant bennem valami.
– Te beszélsz? Mikor láttad utoljára Mamát? Neked csak teher! Nekem ő az anyám helyett anyám volt!
Zsuzsa csak vállat vont.
– Én legalább őszinte vagyok.
Napokig nem beszéltünk utána. Anyám is csak annyit mondott telefonon:
– Gábor, néha muszáj elengedni.
De hogyan engedjem el azt az embert, aki megtanított biciklizni? Aki minden karácsonykor nekem sütötte a kedvenc mézeskalácsomat?
Egy este Mama rám nézett és azt kérdezte:
– Te ki vagy?
Összetörtem belül. Sírtam a fürdőszobában, hogy ne lássa.
Elkezdtem olvasni a demenciáról. Próbáltam mindent: emlékeztető cetliket ragasztottam mindenhová, fényképeket tettem ki az ajtókra. De semmi sem segített igazán.
Egyik reggel Mama eltűnt. A rendőrség hívott fel: megtalálták a közeli parkban, fázott és sírt. Akkor döntöttem el: segítséget kérek.
Felkerestem egy idősgondozó központot. Az első alkalommal Mama sírt és könyörgött:
– Ne hagyj itt!
Hazavittem. De tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
A család újra összeült egy vasárnap ebédre. Anyám csendben kanalazta a levest, Zsuzsa a telefonját nyomkodta.
– Mi lesz most? – kérdeztem halkan.
– Amit te akarsz – mondta anyám.
De én nem akartam dönteni. Azt akartam, hogy valaki végre segítsen.
Végül kompromisszum született: hetente háromszor jön hozzánk egy gondozó. Mama még mindig itthon van velem – de már nem vagyok teljesen egyedül.
Minden este leülök mellé és felolvasok neki régi meséket. Néha rám mosolyog és azt mondja:
– Jó veled lenni, kisfiam.
Nem tudom meddig tart még ez az állapot. De minden nap hálás vagyok azért a pillanatért, amikor felismer és szeretettel néz rám.
Vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tennétek a helyemben?