Egy nehéz döntés: Miért nem hagyom a fiamra az örökségemet?

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, miközben remegő kézzel tette le a kávéscsészét a konyhaasztalra. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a városra, a csendet csak a csepegő eső és a fiam zaklatott lélegzete törte meg.

Nem néztem rá. A kezem a régi, repedezett asztallapon pihent, amin annyi családi vacsora zajlott már le. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy emlék lenne: Gergő első lépései, amikor még csak egyedül voltam velük; Anna sírása az első napján az óvodában; a hosszú esték, amikor a villanyszámlát számolgattam, hogy kijövünk-e hó végéig.

– Igen, Gergő – mondtam végül halkan. – Átgondoltam. Nem rád hagyom a lakást.

A fiam arca eltorzult a haragtól és értetlenségtől. Mindig is lobbanékony volt, de most valami mélyebb fájdalom csillant meg a szemében.

– De hát miért? Mindig azt mondtad, hogy ez a mi otthonunk! – kiáltotta.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy nem fogja könnyen elfogadni. De azt is tudtam, hogy nem tehetek mást.

– Gergő, te tudod a legjobban, mennyit küzdöttem ezért a lakásért. Amikor apátok elment, csak a gyerektartás maradt nekünk. Volt, hogy hónapokig csak tésztát ettünk, mert nem futotta másra. Te akkor is mellettem voltál… de az utóbbi években… – elakadtam. Nem akartam bántani őt, de az igazságot ki kellett mondanom.

– Az utóbbi években? – vágott közbe gúnyosan. – Mert elköltöztem? Mert nem vagyok olyan, mint Anna?

Anna csendben ült a sarokban, szinte láthatatlanul. Mindig is ő volt a csendesebb, visszahúzódóbb gyerek. De amikor szükség volt rá, mindig segített: bevásárolt nekem, ápolt, amikor beteg voltam, és sosem kérdezte meg, miért nincs pénz új cipőre.

– Nem erről van szó – mondtam halkan. – Hanem arról, hogy Anna mindig itt volt mellettem. Amikor elvesztettem az állásomat öt éve, ő tartotta bennem a lelket. Te akkor már rég Pesten éltél, és csak akkor hívtál fel, ha pénz kellett.

Gergő felpattant.

– Mert nekem is nehéz volt! Nem érted? Nekem is meg kellett küzdenem mindennel! Nem csak neked volt nehéz!

A hangja megremegett. Hirtelen újra azt a kisfiút láttam benne, aki sírva bújt hozzám egy-egy rossz álom után.

– Tudom – mondtam lágyabban. – De most már felnőttek vagytok. És nekem döntenem kellett. Anna nélkül talán már nem is lennék itt. Ő gondoskodik rólam… és tudom, hogy ha egyszer elmegyek, ő fogja igazán értékelni ezt az otthont.

Gergő leült vissza az asztalhoz. A tekintete üres volt.

– Akkor én most már nem is számítok? Csak azért, mert nem vagyok itt minden nap?

Anna ekkor megszólalt:

– Gergő… anya nem azt mondja, hogy nem számítasz. Csak… én tényleg itt vagyok vele minden nap. És tudod jól, hogy mennyit jelent neki ez a lakás.

A fiam rám nézett. Láttam rajta a dühöt és a csalódottságot is.

– Akkor legalább mondd meg… mit rontottam el? Miért érzem úgy mindig, hogy kevés vagyok?

A szívembe martak a szavai. Hányszor éreztem én is ugyanezt? Hányszor gondoltam arra, hogy kevés vagyok anyának? Hogy nem tudok mindent megadni nekik?

– Nem rontottál el semmit – suttogtam könnyes szemmel. – Csak más utat választottál. És én ezt tiszteletben tartom. De most már nekem is döntenem kell… és bízom benne, hogy egyszer megérted.

Csend lett. Az eső tovább kopogott az ablakon. Gergő felállt és szó nélkül elment. Anna odajött hozzám és átölelt.

Azóta is minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon egy anya dönthet-e helyesen ilyen helyzetben? Vagy mindig csak fájdalmat okozunk azoknak, akiket a legjobban szeretünk?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet egy ilyen döntést valaha is igazán jól meghozni?”