Egy nagymama vallomása: amikor a család széthullik a szeretet igazságtalansága miatt

– Nem igazságos, anya! – csattant fel Zsuzsa, a lányom, miközben az asztalnál ültem, és próbáltam elrejteni remegő kezeimet a kávéscsésze mögött. A konyhában feszültség vibrált, mintha valaki egy láthatatlan húrt pengetett volna meg a levegőben. Az unokáim, Bence és Dóri, a szoba két sarkában ültek, egymásra sem nézve.

Zsuzsa mindig is szenvedélyes volt, de az utóbbi években valami megváltozott benne. Egyre inkább csak Dórit látta meg – az okos, szorgalmas, csendes kislányt –, míg Bencét, aki elevenebb és hangosabb volt, mintha csak megtűrte volna. Én pedig ott ültem közöttük, mint egy bírósági tanú, akit senki sem kérdezett meg igazán.

– Bence már megint mit csinált? – kérdeztem óvatosan.

– Nem figyelt az iskolában! Megint rossz jegyet hozott! – Zsuzsa hangja éles volt, mint a kés. – Bezzeg Dóri… ő mindig példás.

Bence lehajtotta a fejét. Láttam rajta azt a fájdalmat, amit csak az érezhet, akit nem szeretnek eléggé. A szívem összeszorult. Emlékeztem, amikor Zsuzsa kicsi volt: mennyire vágyott arra, hogy különleges legyen. Most ugyanazt a vágyat láttam Dóri szemében – és ugyanazt a csalódottságot Bencéében.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni: hol rontottuk el? Vajon én is kivételeztem Zsuzsával annak idején? Talán ezért ismétli most ő is ezt a hibát?

Másnap reggel Bence korán kelt. Csendben beosont hozzám a vendégszobába.

– Mama… – suttogta. – Szerinted én rossz vagyok?

A kérdés úgy ütött mellbe, mint egy pofon. Megsimogattam a fejét.

– Te nem vagy rossz, kisfiam. Csak más vagy. És ez rendben van.

Bence szemeiben könnyek csillogtak. – Anya mindig Dórit szereti jobban. Én csak útban vagyok neki.

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt, amíg el nem csitult a sírása.

A következő hetekben egyre nőtt a feszültség. Zsuzsa minden apró hibát Bencén vert le, míg Dórit ajándékokkal és dicséretekkel halmozta el. A férje, Laci, próbált közvetíteni, de Zsuzsa hajthatatlan volt.

Egy vasárnap délután robbant ki igazán a vihar. Ebéd után Zsuzsa felemelte a hangját:

– Elég volt! Bence csak bajt hoz ránk! Nem bírom tovább!

Laci felállt az asztaltól.

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább! Mindkét gyerekünk!

Dóri sírni kezdett. Bence némán ült, az ujjait tördelte.

Éreztem, hogy most kell közbelépnem.

– Zsuzsa! – szóltam rá erősebben, mint valaha. – Emlékszel, milyen voltál gyerekként? Hányszor sírtál miattam? Most ugyanezt teszed Bencével!

Zsuzsa rám nézett – először hosszú idő után igazán látott engem. A szeme megtelt könnyekkel.

– Én csak azt akarom, hogy Dóri boldog legyen… hogy ne szenvedjen úgy, mint én.

– És Bence? Ő nem számít?

Csend lett. A családunk ott ült az asztal körül, mindenki a maga fájdalmával.

Aznap este Laci elvitte Bencét egy hétvégére vidékre. Zsuzsa egész éjjel sírt. Én pedig ott ültem mellette, és próbáltam vigaszt nyújtani neki – de tudtam, hogy ezt a sebet nem lehet könnyen begyógyítani.

Azóta eltelt két év. Bence most már kamaszodik; zárkózottabb lett, de még mindig hozzám menekül, ha fáj valami. Dóri továbbra is kitűnő tanuló – de egyre gyakrabban látom rajta is a bizonytalanságot: vajon tényleg szeretik-e őt úgy, ahogy van?

Zsuzsa néha rám néz és azt kérdezi:

– Anya… mit tehettem volna másképp?

Én csak annyit mondok: – Szeretni mindkettőtöket egyformán kellett volna. De még most sem késő változtatni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány gyerek nő fel úgy, hogy azt érzi: kevésbé szeretik? És hány nagymama ül csendben a konyhában, miközben széthullik körülötte minden?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg lehet még gyógyítani ezeket a sebeket?