Egy megalázó pillanat a Sparban – és ami utána jött: hogyan tanított meg egy fiatal pénztáros a megbocsátásra

– Hát ezt most komolyan gondolja, néni? – csattant fel a pénztároslány, amikor a Sparban a pénztárhoz értem. A sor mögöttem már kígyózott, mindenki türelmetlenül toporgott, én pedig csak álltam ott, remegő kézzel, mert a bankkártyám valamiért nem működött. A lány, Dóri – a névtábláján ez állt – hangosan sóhajtott, majd odavetette: – Ha nem tud fizetni, akkor álljon félre, mert mások is sietnek!

A szívem összeszorult. Éreztem, ahogy az arcom lángol, a szemem sarkában könnyek gyűltek. Hatvanhét éves vagyok, özvegy, két felnőtt gyerekkel, akik ritkán hívnak fel. Az unokám, Bence, csak akkor keres, ha pénz kell. Aznap is egyedül mentem bevásárolni, ahogy mindig. A pénztáros szavai úgy vágtak belém, mintha ostorral csapott volna meg. A mögöttem álló férfi türelmetlenül dobolt a kosarával. – Na, haladjunk már! – mordult rám.

Végül előkotortam az aprópénzt a táskámból, és szégyenkezve kifizettem a kenyeret meg a tejet. Dóri még odavetette: – Legközelebb legyen szíves előkészíteni a pénzt! – A hangja gúnyos volt, az arca fáradt és közönyös.

Hazafelé menet csak ez járt a fejemben. Miért ilyenek ma az emberek? Hol van a tisztelet az idősek iránt? Otthon leültem a konyhaasztalhoz, és sírva fakadtam. Aztán valami megmozdult bennem. Nem hagyhatom annyiban! Meg kell mutatnom ennek a lánynak, hogy nem lehet így bánni az emberekkel. Bosszút fogok állni.

Másnap visszamentem a boltba. Elhatároztam, hogy panaszt teszek Dórira az üzletvezetőnél. Már előre megírtam fejben a mondandómat: „Ez a lány tiszteletlen volt velem, megalázott mindenki előtt!” De amikor megláttam Dórit a pénztárban, valami furcsa történt. Fáradtnak tűnt, karikás volt a szeme. Egy idős bácsi előtt éppen lehajolt, hogy segítsen neki összeszedni a leejtett aprót.

Megtorpantam. Talán csak rossz napja volt tegnap? Vagy mindig ilyen? Mégis odamentem az üzletvezetőhöz, egy negyvenes éveiben járó férfihoz, akit Gábornak hívtak. Elmondtam neki az esetet. Gábor sóhajtott: – Tudja, Laura néni, Dórinak most nehéz időszaka van. Az anyukája kórházban van, ő tartja el a családot. De beszélek vele.

Valami megmozdult bennem. Hirtelen már nem is akartam bosszút állni. Inkább sajnáltam ezt a lányt. De mégis fájt az előző napi megaláztatás.

Aznap este felhívott a lányom, Zsuzsa. Elpanaszoltam neki az egészet. – Anya, ne vedd magadra! A fiatalok ma már nem olyanok… – mondta fásultan. De én nem tudtam elengedni.

Pár nap múlva újra találkoztam Dórival. Ezúttal ő szólított meg: – Elnézést kérek a múltkoriért… Nagyon nehéz napom volt. Nem akartam megbántani.

Meglepődtem. Láttam rajta az őszinte bűntudatot. – Tudja, nekem is nehéz néha – mondtam halkan. – Egyedül vagyok… és néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

Dóri elmosolyodott. – Ha gondolja, szívesen meghívom egy kávéra munka után.

Így kezdődött a barátságunk. Megtudtam róla mindent: hogy az apja elhagyta őket, hogy éjjelente dolgozik iskolai takarítóként is, hogy álma egy saját kis pékség nyitása. Én pedig meséltem neki a fiatalságomról, arról, hogyan ismertem meg az uramat egy balatoni strandon 1973-ban.

A családom először furcsán nézett rám, amikor elmondtam nekik Dórit. – Egy pénztároslány? Mit akarsz tőle? – kérdezte Bence unokám gúnyosan.

De nekem Dóri lett az első igazi barátom hosszú évek óta. Együtt nevettünk, sírtunk, segítettünk egymásnak. Amikor az anyukája meghalt, ott voltam mellette a temetésen.

A bosszúvágy helyét átvette bennem valami egészen más: együttérzés és szeretet.

Most már tudom: mindenkinek lehet rossz napja. Néha csak egy kis kedvesség kell ahhoz, hogy valaki újra embernek érezze magát.

Vajon hány ilyen pillanatot hagyunk elmenni nap mint nap? És vajon mi lenne, ha legközelebb nem haraggal válaszolnánk egy sérelemre… hanem megpróbálnánk megérteni a másikat?