Egy kutya, két szív: Hogyan szakadt ketté a házasságom egy négylábú miatt

– Már megint Bodri szőrét találom a kanapén! – csattantam fel, miközben a porszívóval hadakoztam a nappaliban. Zsuzsa csak egy pillanatra nézett fel a telefonjából, mintha nem is hallotta volna, amit mondok. – Ne haragudj, de tényleg nem lehetne legalább a hálószobába nem beengedni? – kérdeztem fáradtan.

– Ő is családtag, Tamás – felelte halkan, de határozottan. – Nem akarom kizárni sehonnan.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Tizenöt éve vagyunk házasok, túl vagyunk két költözésen, egy csőd szélén álló vállalkozáson, és mégis… most egy kutya miatt érzem úgy, hogy minden szétesik körülöttem.

Bodri egy mentett vizsla, akit Zsuzsa hozott haza tavaly ősszel. Akkor azt mondta, csak ideiglenesen marad nálunk, amíg nem találunk neki gazdát. De Bodri maradt. És vele együtt jött a szőrhullás, az állandó ugatás, a reggeli séták és az esti veszekedések.

Eleinte próbáltam alkalmazkodni. Elvittem sétálni, még játszottam is vele a parkban. De ahogy telt az idő, Zsuzsa minden figyelmét Bodrira fordította. Ha hazaértem a munkából, már nem engem ölelt át először, hanem a kutyát simogatta. Ha hétvégén közös programot akartam szervezni, mindig közbejött valami: Bodrit el kell vinni az állatorvoshoz, Bodrit le kell fárasztani.

Egy este aztán betelt a pohár. A vacsora közben Bodri felugrott az asztalra és lelopta a rántott húst a tányéromról. Zsuzsa csak nevetett.

– Jaj, hát ilyen kis csibész! – mondta mosolyogva.

– Ez nem vicces! – csaptam az asztalra. – Ez már túl sok! Nem lehet így élni!

Zsuzsa arca elkomorult. – Ha ennyire zavar, akkor talán neked kellene elgondolkodnod azon, hogy mit akarsz.

Aznap este külön ágyban aludtunk. Bodri persze Zsuzsa mellett feküdt.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Egyre többet dolgoztam túlórában, csak hogy ne kelljen otthon lennem. Zsuzsa pedig mintha teljesen elzárkózott volna tőlem; minden gondolatát Bodri töltötte ki. A barátaink is észrevették a változást.

– Mi történt veletek? – kérdezte egyszer Gábor, a legjobb barátom egy sör mellett.

– Egy kutya történt velünk – feleltem keserűen.

Aztán egy péntek este Zsuzsa leült velem szemben a konyhaasztalhoz. A szeme vörös volt a sírástól.

– Tamás… nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Vagy elfogadod Bodrit úgy, ahogy van, vagy…

– Vagy mi? – kérdeztem remegő hangon.

– Vagy el kell menned.

Ott ültem némán. Az egész életemet vele képzeltem el. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Aznap éjjel alig aludtam. Eszembe jutottak az első közös nyaralásaink Balatonon, az esküvőnk a régi városházán, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Vajon tényleg egy kutya miatt kellene mindent feladnom?

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Gáborhoz. Zsuzsa nem szólt semmit; csak Bodrit ölelte magához könnyes szemmel.

Hetekig nem beszéltünk. Aztán egy délután kaptam tőle egy üzenetet: „Hiányzol. De nélküle nem tudok élni.”

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ilyen könnyen pótolható vagyok? Vagy csak én nem tudtam soha igazán megérteni azt a szeretetet, amit Zsuzsa Bodri iránt érzett?

Azóta is keresem a választ. Néha úgy érzem, talán én voltam túl önző. Máskor meg azt gondolom: egy házasságban két embernek kellene egymást választania – nem egy kutyának eldönteni mindent.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e egy állat fontosabb egy házasságnál? Vagy csak én látom rosszul az egészet?