Egy kiskutya neve: Remény – Hogyan szakadt szét a családom a gyászban, és mit tanított nekem egy apró élet?

– Anyu, ezt most tényleg komolyan gondolod? – Gábor hangja remegett az idegtől, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A kiskutya, akit Marci csak Reménynek nevezett el, épp a szőnyeg szélét rágcsálta.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a kanapén, a kezem remegett, ahogy a férjem régi pulóverét szorongattam. Mióta Laci elment – már két éve –, minden nap úgy éreztem, mintha egy darabom hiányozna. A ház csendje néha olyan hangos volt, hogy belefájdult a fejem. Azt hittem, jól vagyok. Hogy a családom elég lesz. De amikor Marci megjelent ezzel az aprócska kutyával, valami megmozdult bennem – és valami más összetört.

– Anyu, nem vagy már fiatal! Hogy fogsz gondoskodni róla? – folytatta Gábor. A hangjában ott volt minden félelem és düh, amit az elmúlt években sosem mondott ki.

Marci közben leült mellém. – Mama, én csak azt akartam, hogy ne legyél egyedül. Remény majd segít neked…

A szemem megtelt könnyel. Hirtelen minden emlék rám zúdult: Laci utolsó mosolya a kórházi ágyon, ahogy Gábor próbált erős maradni a temetésen, ahogy Marci és Zsófi – az unokáim – csendben rajzoltak az asztalnál, hogy ne zavarjanak. Azóta is mindenki csak próbál túlélni.

– Nem tudom… – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

Gábor leült velem szemben. – Anyu, én csak aggódom érted. Mióta apa meghalt, mintha nem is lennél önmagad. Most meg itt ez a kutya… Nem lenne jobb inkább hozzánk költöznöd?

Ez volt az a pillanat, amikor először kimondtam: – Nem akarok máshol élni. Ez az otthonom. És… talán szükségem van Reményre.

A következő hetekben minden megváltozott. Remény ott volt velem reggelente, amikor felkeltem; ott volt este is, amikor a sötétben csak a lélegzetét hallottam. De nem volt könnyű. Az első napokban kétszer is bepisilt a szőnyegre; Gábor minden alkalommal felhívott, hogy biztosan jól vagyok-e; Marci pedig naponta küldött üzenetet: „Mama, hogy van Remény?”

A szomszédok is furcsán néztek rám: „Jolánka néni, maga tényleg bevállalta ezt a kis ördögöt?” – kérdezte egyszer Ilonka néni a kerítésen át.

De a legnehezebb mégis az volt, amikor egy este Remény eltűnt. Kint hagytam az udvaron pár percre – azt hittem, elég nagy már hozzá –, de mire visszamentem érte, sehol sem volt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Rohantam az utcán, kiabáltam: „Remény! Remény!” A sötétben csak a saját visszhangomat hallottam.

Akkor éreztem először igazán: mennyire félek attól, hogy újra elveszítek valakit.

Gáborék is átjöttek keresni. Marci zokogott: „Mama, én csak segíteni akartam!” Zsófi csendben fogta a kezemet.

Végül Reményt a szomszéd kertjében találtuk meg – Ilonka néni almásfája alatt bújt el. Amikor megláttam azt a kis reszkető testet, valami átszakadt bennem: egyszerre sírtam és nevettem.

Aznap este Gábor leült mellém a konyhában.
– Anyu… Sajnálom, hogy ennyire rádszálltam. Csak… félek attól, hogy elveszítelek téged is.

Megfogtam a kezét.
– Tudom. Én is félek. De talán pont ezért kell most valami újba kapaszkodnom.

A következő hetekben lassan mindenki elfogadta Reményt. A családi ebédeken már ő is ott ült az asztal alatt; Marci boldogan sétált vele; Zsófi rajzolt róla egy képet nekem anyák napjára.

De még mindig ott voltak a kimondatlan dolgok: Gábor sosem beszélt apáról; én sem tudtam sírni előtte; Marci pedig bűntudattal nézett rám minden alkalommal, amikor Remény rosszalkodott.

Egy este aztán leültünk mindhárman – Gábor, Marci és én –, és végre kimondtuk: mennyire hiányzik Laci; mennyire félünk attól, hogy elveszítjük egymást; mennyire nehéz újra bízni és szeretni.

Remény ott feküdt közöttünk – apró teste meleg volt és nyugodt –, és akkor rájöttem: nem ő okozta a feszültséget. Ő csak felszínre hozta mindazt, amit eddig elfojtottunk.

Most már tudom: nem baj, ha néha gyengék vagyunk; nem baj, ha félünk; nem baj, ha újra kell tanulnunk szeretni.

De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vajon el tudjuk engedni a múltat – vagy örökre ott marad velünk?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan az életetekben, amikor egy kisállat segített feldolgozni valamit? Vagy épp ellenkezőleg: csak még jobban összezavart mindent?