Egy kattintásnyi szerelem: Az online ismerkedésből házasság, majd könnyek lettek – Vajon tényleg létezik virtuális boldogság?

– Anya, kérlek, ne most! – kiáltottam be a fürdőszobából, miközben remegő kézzel próbáltam feltűzni a hajam. Az ajtó túloldalán anyám hangja egyszerre volt aggódó és dühös: – Zsófi, gondold át még egyszer! Nem ismered igazán ezt a fiút! – De ismerem! – vágtam vissza, bár magam sem voltam biztos benne.

A tükörbe néztem. A szemem alatt sötét karikák, az arcomon izgalom és félelem keveréke. Ma találkozom először élőben Gergővel, akit fél éve ismertem meg egy online könyvklubban. Azóta minden este beszélgettünk, nevettünk, sírtunk egymásnak. Ő volt az első, aki igazán meghallgatott. És most itt vagyok, fehér ruhában, a saját esküvőm napján.

A családom nem értette. Apám hetekig nem szólt hozzám. A nővérem, Dóri csak annyit mondott: – Zsófi, ez nem egy Netflix-sorozat! Az élet nem ilyen egyszerű. – De én hittem benne. Hittem abban, hogy a képernyőn át is lehet igazi kapcsolatot építeni.

A templomban mindenki feszülten figyelt. Gergő ott állt az oltár előtt, idegesen igazgatta a zakóját. Amikor meglátott, elmosolyodott – de a mosolya mögött mintha bizonytalanságot láttam volna. Odaléptem hozzá. A pap kérdezett, mi pedig igent mondtunk. A taps halk volt, mintha mindenki csak udvariasságból ünnepelne.

Az első közös napjaink furcsán teltek. Gergő más volt élőben. Nem rosszabb, csak… idegenebb. A hangja mélyebb volt, a mozdulatai szögletesebbek. Az apró szokásai – ahogy az ujjával dobolt az asztalon, vagy ahogy reggelente hosszan bámulta a telefont – idegesítettek. Ő is furcsán nézett rám néha, mintha keresné bennem azt a lányt, akivel éjszakákon át beszélgetett.

Egy este veszekedtünk. – Miért nem vagy olyan kedves, mint a chaten? – kérdezte halkan. – Mert ez itt a valóság! – kiáltottam vissza. – Itt nem lehet letenni a telefont, ha valami nem tetszik!

A családom próbált segíteni, de csak rontottak a helyzeten. Anyám minden vasárnap meghívott ebédre, ahol Gergőt faggatták: – És mondd csak, Gergő, mit dolgozol pontosan? Hogyhogy nincs még saját lakásod? – Gergő ilyenkor mindig zavarba jött, én pedig szégyelltem magam helyette is.

A barátaim közül sokan eltávolodtak tőlem. Egyikük sem értette, miért vállaltam ekkora kockázatot. Egyedül Dóri maradt mellettem: – Zsófi, ha boldog vagy mellette, nekem ennyi elég – mondta egyszer csendesen.

De nem voltam boldog. Egyre többször gondoltam vissza azokra az estékre, amikor még csak cseteltünk. Akkor minden egyszerűbbnek tűnt. Ott nem voltak kínos csendek, nem voltak félreértések. Ott csak két lélek beszélgetett egymással.

Egyik este Gergő leült mellém a kanapéra. – Zsófi… szerinted mi elhamarkodtuk ezt? – kérdezte halkan. Sokáig hallgattam. Végül csak ennyit mondtam: – Talán igen.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és hazamentem anyámékhoz. A szobám ugyanolyan volt, mint régen: poszterek a falon, könyvek a polcon. Lefeküdtem az ágyra és sírtam.

Azóta eltelt három hónap. Gergővel néha beszélünk telefonon; barátok maradtunk. A családom lassan megbékélt velem. De bennem ott maradt egy kérdés: vajon tényleg elég egy képernyőn át megismert érzés ahhoz, hogy boldogok legyünk? Vagy csak elhittük azt a mesét, amit magunknak írtunk?

Ti mit gondoltok? Lehet valódi szerelem online ismerkedésből? Vagy mindenképp kell hozzá az élő találkozás varázsa?