Egy karácsony a kórházban: Amikor a remény erősebb, mint a félelem

– Anya, ugye nem fogok meghalni karácsony előtt? – kérdeztem halkan, miközben az infúzió lassan csöpögött a karomba. Az ablakon túl sűrűn hullott a hó, de én csak a kórházi szoba fehérségét láttam, és anyám arcán a könnyeket, amiket próbált elrejteni.

A nevem Gergő. Tizenegy éves vagyok, és idén már másodszor töltöm a karácsonyt a Heim Pál Gyermekkórházban. Tavaly még csak a rák miatt voltam itt – egy alattomos, makacs betegség miatt, ami elvette tőlem a focit, az iskolát, sőt, még a hajamat is. Idén viszont, amikor már azt hittem, túl vagyok a nehezén, elkapott a COVID is. Azt mondják, szerencsés vagyok, hogy egyáltalán élek.

Az orvosok – Dr. Kovács és Dr. Szabó – minden nap bejöttek hozzám. Dr. Kovács mindig próbált viccelődni: „Na, Gergő, ma már megeszed az ebédet? Vagy megint csak a csokit várod?” De én csak mosolyogtam rá fáradtan. Az ételnek nem volt íze, és minden nap ugyanazt a klórszagot éreztem.

A szobatársam, Marci, egy évvel idősebb nálam. Ő is rákos, de neki most jobban megy. Egyik este, amikor mindketten csendben feküdtünk, megszólalt:
– Szerinted lesz idén karácsonyfa?
– Nem tudom – válaszoltam. – De ha lesz is, nem lesz olyan, mint otthon.
– Nekem mindegy – mondta Marci halkan. – Csak anyukám itt legyen.

A családom minden nap bejött hozzám – amennyit csak lehetett ebben a járványos időszakban. Apám mindig hozott valami apróságot: egy új könyvet, egy focilabdát (amit persze nem használhattam), vagy csak egy csokit. De amikor rám nézett, láttam rajta az aggodalmat. A nővérem, Dóri mindig próbált vicces lenni:
– Gergő, ha kijössz innen, elviszlek egy igazi Fradi-meccsre! De csak ha nem leszel ilyen nyápic!

A nővérek – főleg Éva néni – igazi angyalok voltak. Egyik este bejött hozzánk egy tálca mézeskaláccsal:
– Fiúk, ma este karácsonyi film lesz! Ki tart velem?

Aznap este először nevettem igazán hónapok óta.

Aztán eljött december 24-e. Az orvosok és nővérek feldíszítették a folyosót: papírcsillagok lógtak mindenhol, és egy kis műfenyőt is behoztak a szobánkba. Anyám sírva ölelt meg:
– Gergőm, olyan büszke vagyok rád!

Aznap este mindannyian együtt vacsoráztunk – amennyire lehetett. A nővérek hoztak be bejglit és halászlét (bár én csak pár kanállal ettem). Marci anyukája is ott volt; együtt énekeltük a „Mennyből az angyalt”.

A legnagyobb ajándékot akkor kaptam, amikor Dr. Szabó bejött hozzám az eredményekkel:
– Gergő, úgy néz ki, jó úton vagyunk! Ha minden így megy tovább, januárban hazamehetsz.

Nem tudom leírni azt az érzést. Mintha hirtelen újra lett volna jövőm.

Aznap este apám odahajolt hozzám:
– Fiam, te vagy a mi kis hősünk.

És én először elhittem neki.

Most itt ülök az ablak mellett, nézem a hóesést és azon gondolkodom: vajon hány gyerek tölti most így a karácsonyt? Hány család retteg attól, hogy elveszíti azt, akit a legjobban szeret?

Ti mit tennétek másképp? Hogyan lehetne könnyebbé tenni azoknak az ünnepet, akik most is kórházi ágyon fekszenek?