„Egy idegen nő könnyek között vallotta be: szerelmes a férjembe – 30 év házasság után omlott össze az életem”

– Magdi, várjon! – kiáltotta utánam egy remegő hang, miközben a piacon a friss paradicsomot válogattam. Megfordultam, és egy ismeretlen nő állt előttem, arcán könnyek csillogtak. A szívem hirtelen hevesen dobogni kezdett, ahogy a nő közelebb lépett. – Kérem, ne haragudjon rám… de muszáj elmondanom valamit.

A nevem Szabó Magdolna, de mindenki csak Magdinak hív. Harminc éve vagyok házas Lajossal. Együtt nőttünk fel ugyanabban a kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit. Lajos mindig is kitartó volt: már tizenhét évesen is udvarolt nekem, virágot hozott, segített apámnak a kertben. Végül húszévesen igent mondtam neki. Azt hittem, ismerem őt – de most, ahogy ez a nő áll előttem, minden bizonytalanná válik.

– Én… én szerelmes vagyok a férjébe – suttogta a nő, és lesütötte a szemét. – Nem akartam így… de nem bírom tovább magamban tartani.

A világ megállt körülöttem. A piaci zaj elhalkult, csak a saját lélegzetemet hallottam. – Hogy mondja? – kérdeztem rekedten.

– Lajos… annyira kedves volt velem… – folytatta a nő. – Tudom, hogy maga a felesége, de… én nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel.

A kezem remegett, ahogy letettem a paradicsomot. A nő – később megtudtam, hogy Katalinnak hívják – elmondta, hogy Lajossal a könyvtárban ismerkedtek meg. Katalin ott dolgozott részmunkaidőben, Lajos pedig gyakran járt be újságokat olvasni. Eleinte csak beszélgettek, de aztán egyre közelebb kerültek egymáshoz.

– Nem történt semmi… még – mondta Katalin. – De érzem, hogy ő is érez valamit irántam.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Otthon Lajos már várt rám, mintha mi sem történt volna. Megmelegítette az ebédet, és kedvesen mosolygott rám.

– Minden rendben? Olyan sápadt vagy – kérdezte aggódva.

– Találkoztam valakivel a piacon – mondtam halkan.

Lajos arca egy pillanatra megfeszült. – Kivel?

– Egy nővel… Katalinnal. Azt mondta, szerelmes beléd.

Csend lett. Lajos letette a kanalat, és csak nézett maga elé. – Magdi… én… nem tudom, mit mondjak.

– Igaz? Te is érzel valamit iránta? – kérdeztem remegő hangon.

Lajos sokáig hallgatott. Végül megszólalt: – Nem akartam, hogy így tudd meg. De igen… összezavarodtam. Az utóbbi időben úgy éreztem, mintha eltávolodtunk volna egymástól.

Mintha egy kést döftek volna belém. Harminc év… három gyerek… közös ház, közös emlékek. És most mindez veszélybe került egy idegen miatt?

Aznap este nem tudtam aludni. A gondolataim csak kavarogtak: hol rontottam el? Túl sokat dolgoztam? Túl keveset figyeltem rá? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?

Másnap reggel Lajos csendben ült az asztalnál. A gyerekeink már rég kirepültek, csak mi ketten maradtunk ebben a nagy házban.

– Magdi… beszélnünk kell – kezdte halkan.

– Miről? Hogy elhagysz egy fiatalabb nőért?

– Nem fiatalabb nálad – vágott közbe gyorsan. – És nem akarok elhagyni téged. Csak… elveszettnek érzem magam.

– És én? Én nem vagyok elveszett? Szerinted nekem könnyű volt végignézni, ahogy eltávolodsz tőlem?

Lajos lehajtotta a fejét. – Sajnálom.

A következő hetekben minden megváltozott közöttünk. Kerültük egymás tekintetét, a beszélgetéseink felszínessé váltak. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne: főztem, mostam rá, de belül üresnek éreztem magam.

Egy este aztán Katalin felhívott. – Magdi, ne haragudjon rám… Nem akarom tönkretenni a házasságukat.

– Már megtette – válaszoltam ridegen.

Katalin sírni kezdett a vonal másik végén. – Nem akartam… csak szerettem volna tudni, hogy van-e esélyem boldog lenni.

Letettem a telefont. Hirtelen rádöbbentem: nem Katalin az ellenségem. Hanem az idő… az elmúlás… és talán mi magunk is.

Egy este leültem Lajossal a teraszon. Sokáig hallgattunk, majd megszólaltam:

– Szerinted van még értelme küzdenünk egymásért?

Lajos rám nézett fáradt szemekkel. – Nem tudom… De szeretném megpróbálni.

Azóta próbáljuk újraépíteni azt, ami volt – de már semmi sem ugyanolyan. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni harminc év után? Vagy csak kapaszkodunk abba, ami már rég elveszett?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne elengedni mindent és új életet kezdeni?