„Egy hónapod van, hogy elköltözz”: Anyám kitette a szűrünket – Hogyan vesztettem el az otthonom és találtam rá önmagamra

– Egy hónapod van, hogy elköltözz. Szükségem van egyedüllétre. – Anyám hangja kemény volt, mint a márvány, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A húgom, Zsófi, csak némán bámult maga elé, mintha nem is hallotta volna. De én hallottam. Minden szava égetett, mintha parázs hullott volna a bőrömre.

Nem értettem. Miért most? Miért így? Aznap reggel még együtt nevettünk egy régi családi fotón, most pedig úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. Anyám, Katalin, sosem volt könnyű természet, de mindig azt hittem, hogy a család az első. Most viszont úgy tűnt, mintha mi lennénk az akadály az életében.

– De anya… hova menjünk? – kérdeztem halkan, de ő csak vállat vont.

– Felnőtt nők vagytok már. Itt az ideje, hogy megtanuljatok magatokért élni.

Zsófi ekkor tört ki:

– Ez nem igazságos! Még csak 19 vagyok! – kiáltotta könnyek között.

Anyám arca meg sem rezdült. Felállt, és annyit mondott:

– Nem akarok erről többet beszélni. Egy hónapod van.

Aznap este Zsófival órákig ültünk a szobánkban. Néztük a falakat, amiket együtt festettünk sárgára egy nyári délutánon, amikor még azt hittük, ez az otthonunk örökre. Próbáltam erős lenni a húgom előtt, de belül darabokra hullottam.

Másnap elkezdtük keresni az albérleteket. Az árak az egekben voltak, a fizetésem alig volt elég arra, hogy egyedül kibéreljek egy szobát. Zsófi még egyetemista volt, ösztöndíjból élt. A barátaink próbáltak segíteni, de senkinek sem volt helye két lánynak.

A családban is kitört a vihar. Nagymama, Ilona néni, felhívta anyámat:

– Katalin! Hogy tehetted ezt a lányaiddal? – hallottam a telefonban a remegő hangját.

Anyám csak ennyit felelt:

– Nem érted meg, mama. Nekem is jogom van élni.

A nagynéném, Éva is próbált közbenjárni:

– Legalább Zsófit hagyd még egy évig! – könyörgött.

De anyám hajthatatlan maradt. A család kettészakadt: voltak, akik anyámat védték – mondván, mindenki felelős a saját életéért –, mások minket sajnáltak.

Az utolsó héten már nem beszéltünk egymással. Anyám kerülte a tekintetünket, mi pedig csendben csomagoltunk. Minden ruhadarabhoz emlékek tapadtak: az első bálom ruhája, Zsófi plüssmackója, amit még apánktól kaptunk – ő már rég elhagyott minket.

Az utolsó este anyám bejött a szobánkba. Megállt az ajtóban.

– Sajnálom – mondta halkan –, de nekem most erre van szükségem.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá, és azt éreztem: valami végleg eltört bennünk.

Másnap reggel Zsófival két bőrönddel álltunk a buszmegállóban. Az eső szemerkélt, és egyikünk sem szólt egy szót sem. A nagymamánkhoz költöztünk ideiglenesen – ő sírva fogadott minket.

Az első hetek pokoliak voltak. Zsófi bezárkózott magába, én pedig próbáltam erős maradni mindkettőnkért. Minden este azon gondolkodtam: mit rontottunk el? Miért nem voltunk elég jók?

Aztán lassan elkezdtünk új életet építeni. Találtam egy részmunkaidős állást egy könyvesboltban, Zsófi pedig önkénteskedni kezdett egy állatmenhelyen. A nagymama minden reggel friss kakaós csigával várt minket – próbálta pótolni azt a szeretetet, amit anyánktól már nem kaptunk meg.

Néha összefutottunk anyámmal a városban. Mindig sietett, alig nézett ránk. Egyszer megállítottam:

– Anya… hiányzol.

Ő csak lesütötte a szemét:

– Most így kell lennie.

Évek teltek el. Zsófi lediplomázott, én saját lakásba költöztem. Anyámmal ritkán beszélünk – a sebek lassan gyógyulnak, de sosem lesz már minden olyan, mint régen.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg szükség volt erre? Vajon lehet-e újraépíteni azt, ami egyszer összetört?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette az otthonodat?