„Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat!” – Egy magyar meny története a családi elvárások és saját álmok között

„Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat!” – Ilona néni hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha egy régi, karcos bakelitlemez lenne, amit valaki újra és újra lejátszik. Ott álltam a konyhában, kezemben a vizespohárral, és csak bámultam rá. Gábor, a férjem, a sarokban ült, lehajtott fejjel, mintha a csempe mintáit próbálná megszámolni. Azt hittem, rosszul hallok. Hogy lehet ilyet mondani? Hogy lehet így beszélni valakivel, aki mindent megpróbált, hogy beilleszkedjen ebbe a családba?

– Ilona néni, ezt most komolyan mondja? – kérdeztem remegő hangon.

– Komolyan. Elég volt. Nem illesz ide. Nem vagy elég jó Gábornak – felelte hidegen.

A szívem összeszorult. Az egész testem remegett. Az elmúlt három év minden pillanata lepörgött előttem: az első közös karácsonyunk, amikor Ilona néni csak annyit mondott: „A bejgli túl száraz lett.” A húsvéti ebéd, amikor a sógornőm, Zsuzsa mindenkit kiszolgált, csak engem hagyott ki. És Gábor mindig csak annyit mondott: „Ne vedd magadra, ilyenek.”

De most már nem tudtam nem magamra venni. Ez már rólam szólt. Arról, hogy mennyit érek. Hogy mennyire vagyok hajlandó feladni önmagam azért, hogy valaki másnak megfeleljek.

Aznap este Gábor szótlanul feküdt mellettem az ágyban. Próbáltam beszélni vele.

– Gábor, te mit gondolsz erről? – suttogtam.

– Nem tudom… Anyám ilyen. Majd lenyugszik – mondta halkan.

– De mi lesz velünk? – kérdeztem.

– Majd megoldódik…

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: egyedül vagyok ebben a harcban. A saját férjem sem áll ki mellettem. A családja szemében én mindig csak „az idegen” maradok.

Másnap reggel Ilona néni már úgy viselkedett velem, mintha levegő lennék. Csak Gábornak szólt oda: „Fiam, ne felejtsd el elhozni a kenyeret!” Nekem egy szó sem jutott. A konyhában Zsuzsa összesúgott az anyósommal. Hallottam a nevemet: „…Erika… nem tud főzni… mit akar itt?”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi baj van veled mostanában? – kérdezte aggódva.

– Semmi… csak otthon kicsit nehéz – próbáltam mosolyogni.

– Az anyósod? – találta el elsőre.

Bólintottam. Judit csak legyintett: – Nálunk is ilyen volt. De én nem hagytam magam! Ki kell állnod magadért!

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: tényleg ki kellene állnom magamért? De hogyan? Ha visszaszólok Ilona néninek, abból csak nagyobb balhé lesz. Ha csendben maradok, akkor örökre lenyomnak.

Az este folyamán újra előjött a téma. Ilona néni leült velem szemben a nappaliban.

– Erika, te nem érted ezt a családot. Itt rend van, hagyományok vannak. Nem lehet csak úgy mindent megváltoztatni! – mondta szigorúan.

– De én nem akarok mindent megváltoztatni… Csak szeretném, ha elfogadnának olyannak, amilyen vagyok – válaszoltam halkan.

– Az elfogadást ki kell érdemelni! – csattant fel.

Gábor ekkor lépett be a szobába. Ránk nézett, majd gyorsan visszavonult a konyhába. Egy szóval sem védett meg.

Az éjszaka közepén sírva hívtam fel anyukámat.

– Anya, én ezt nem bírom tovább…

– Kislányom, gyere haza! Itt mindig van helyed! – mondta azonnal.

De tudtam, hogy nem adhatom fel ilyen könnyen. Nem akarok menekülni. Szerettem Gábort. De vajon ő szeret engem eléggé ahhoz, hogy kiálljon mellettem?

A következő napokban próbáltam beszélni vele erről.

– Gábor, ha tényleg szeretjük egymást, akkor miért nem tudsz kiállni mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nem akarok veszekedést… Anyámnak nehéz természete van… De majd idővel jobb lesz…

– És ha nem lesz jobb? Akkor mi lesz velünk?

Nem válaszolt.

Egyik este aztán eldöntöttem: beszélek Ilona nénivel négyszemközt. Leültem vele a konyhaasztalhoz.

– Ilona néni, szeretném megérteni, miért utasít el ennyire engem? Mit tettem rosszul?

Meglepődött a kérdésemen.

– Nem rólad van szó… Én csak féltem Gábort. Ő az én fiam! Mindig is én vigyáztam rá! És most itt vagy te… Félek, hogy elveszítem őt!

Először láttam könnyet a szemében. Akkor értettem meg: ez nem csak rólam szól. Ez arról szól, hogy egy anya nem tudja elengedni a fiát.

– Ilona néni… Én nem akarom elvenni Gábort magától. Csak szeretném vele együtt építeni az életünket…

Hosszú csend következett. Aztán csak ennyit mondott:

– Egy hónapod van…

Azóta minden nap számolom a napokat. Próbálok beszélni Gáborral, de ő egyre inkább bezárkózik. A barátaim azt mondják: „Ne hagyd magad! Költözz el! Kezdj új életet!” De én még mindig reménykedem abban, hogy változhat valami.

Vajon tényleg fel kell adnom mindent egy olyan család kedvéért, amely sosem fogad el igazán? Vagy végre ki kellene állnom magamért és elindulnom a saját utamon?

Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri harcolni egy olyan kapcsolatért, ahol csak az egyik fél küzd?