„Egy hétig titkolták előttem az unokám születését – amikor ajándékkal mentem, a menyem az ajtóban várt”

– Nem, Linda néni, most nem alkalmas – mondta határozottan a menyem, Eszter, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A kezemben szorongattam a gondosan kiválasztott, puha kék babatakarót és a kis plüssmacit. A szívem hevesen vert, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.

Egy hete tudtam meg, hogy megszületett az unokám. Egy hete! Nem a fiam hívott fel, hanem a szomszéd Marika néni szólt át a kerítésen: „Gratulálok, Linda! Hallottam, nagymama lettél!” Először azt hittem, csak pletyka, de amikor felhívtam a fiamat, Gábort, csak annyit mondott: „Igen, anya, minden rendben van. Majd jelentkezünk.”

Azóta minden nap vártam a telefont. Minden nap újra és újra megnéztem a mobilomat, hátha írtak egy üzenetet vagy küldtek egy képet. De semmi. Aztán ma reggel eldöntöttem: elmegyek hozzájuk. Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot. A boltban órákig válogattam a babaruhák között, végül egy kis takarót és egy macit vettem. Úgy éreztem magam, mint egy elsőbálozó tinédzser: izgatottan, de tele félelemmel.

Most pedig itt állok az ajtóban, Eszter pedig ridegen néz rám.

– Eszter, kérlek… csak egy percre hadd lássam… – próbáltam könyörögni.

– Most tényleg nem alkalmas – ismételte meg. – Fáradtak vagyunk. Majd szólunk.

A hangja olyan volt, mint egy lezárt kapu. Nem értettem. Mit tettem? Hol rontottam el? Hiszen mindig próbáltam jó anyós lenni. Soha nem szóltam bele az életükbe, nem adtam kéretlen tanácsokat. Amikor Gábor bejelentette, hogy Esztert választotta, örültem neki. Bár csendes lány volt, mindig kedvesen mosolygott rám. Az esküvőjükön együtt sírtunk örömünkben.

Azóta viszont valami megváltozott. Az utóbbi hónapokban Gábor egyre ritkábban hívott. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak át hozzám – akkor is Eszter siettetett: „Még sok dolgunk van otthon.” Próbáltam nem magamra venni.

Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mint akit kizártak a saját családjából.

– Gábor itthon van? – kérdeztem halkan.

– Dolgozik – felelte Eszter kurtán.

– Akkor legalább add át neki ezt… – nyújtottam felé a csomagot.

Eszter kelletlenül átvette. Egy pillanatra azt hittem, megenyhül az arca, de aztán csak bólintott.

– Köszönjük. Majd jelentkezünk.

Becsukta az ajtót. Ott álltam a lépcsőn, és úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: mi történt? Miért nem lehetek részese az unokám életének? Talán túl sokat vártam el? Túl gyakran hívtam őket? Vagy Eszternek baja van velem? Próbáltam visszaidézni minden beszélgetésünket – kerestem a jeleket, hogy mikor romlott el minden.

Otthon leültem a konyhaasztalhoz. A falon ott voltak Gábor gyerekkori rajzai – az egyik sarokban egy régi fénykép: Gábor az ölemben ül, én pedig nevetek. Akkoriban minden olyan egyszerű volt. Most meg…

Este felhívtam Gábort. Csak harmadszorra vette fel.

– Szia anya – szólt bele fáradt hangon.

– Szia, Gábor. Szeretnék beszélni veled… Miért nem szóltatok hamarabb? Miért nem engedtek be?

Hosszú csend következett.

– Anya… most minden nagyon nehéz. Eszter nagyon fáradt, sokat sír a baba… Nem akarjuk, hogy bárki zavarjon minket.

– De én nem zavarni akarok… csak látni szeretném az unokámat…

– Tudom – mondta halkan –, de most tényleg jobb így.

Letette. Ott maradtam a sötétben a telefon csengésének visszhangjával.

Másnap Marika néni ismét átjött: „Na, Linda, láttad már az unokát?” Csak megráztam a fejem.

Azóta minden nap ugyanaz: várok egy üzenetre vagy egy hívásra. Próbálom elfogadni, hogy most nincs rám szükségük – de közben úgy érzem, mintha elvesztettem volna a fiamat is.

A boltban ismerősök kérdezgetik: „Na, milyen érzés nagymamának lenni?” Mindig mosolygok és bólogatok – de belül összetörök.

Egy este aztán Gábor mégis felhívott:

– Anya… talán jövő héten átjöhetnél egy kicsit. De csak röviden…

Összeszorult szívvel mondtam igent.

Azóta azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz ma fiatal szülőnek lenni? Vagy csak mi rontottuk el valahol? Lehet még valaha igazi családunk?

Ti mit gondoltok? Mit tehet ilyenkor egy nagymama? Meg kell várnom, míg hívnak – vagy harcoljak azért, hogy részese lehessek az unokám életének?